A megosztás mesterei – terítéken az új Parkway Drive-album

Bő egy évtizede már, hogy a Parkway Drive három év és két lemez alatt egy generáció meghatározó zenekara lett. A Killing With a Smile és a Horizons megmutatták, hogy bizony, a haldoklónak bélyegzett metalcore-ban is lehet még maradandót alkotni, ha elég jó dalszerző az ember. Byron Bay szörfösei azonban hamar rájöttek, hogy a végtelenségig még ők sem lesznek képesek ugyanabból a receptből főzni, és elkezdtek kísérletezgetni a hozzávalókkal, meg azok arányaival. Így készült el a Deep Blue, majd az Atlas, most pedig megérkezett az Ire is, és eljutottunk odáig, hogy Winstonéknak több megosztó lemeze van, mint nem. „Túl nyers és sulykolós.” „Túl vontatott és álepikus.” „Túl langyos és hajmetál,” „túl Rage Against the Machine” – valamivel mindig sikerül felzördíteni az elégedetlenkedő hangokat. Pedig ha jobban belegondolunk, olyan drasztikusat azért soha nem csavart a banda a saját hangzásán. A Parkway Drive maga a „nem ezt vártad volna tőlünk, de mégis összetéveszthetetlenül mi vagyunk” klisé megtestesülése, és erre az új lemez a lehető legtökéletesebb példa.

Azt már a két nyári klip, a Vice Grip és a Crushed is sejtette, hogy az Ire megint egy kicsit más zenei eszköztárral fog operálni, mint a korábbi anyagok, és így is lett. Soha nem volt még például Parkway Drive-lemezen ilyen sok groove, és ezzel közvetlen összefüggésben ilyen kevés breakdown. Vagy ilyen sok szövegmondogatás. Vagy zongora, egyáltalán bármennyi. A szélvészgyors tempókból is kevesebb jut, a gitártémák pedig a göteborgi dallamos death helyett ezúttal néhol már-már heavy/power metalos jegyeket viselnek. Mindezt viszont úgy, hogy a sajátos Parkway-hangulat továbbra is mindent áthat – és itt mutatkozik meg leginkább Jeff Lingék dalszerzői kvalitása. Hogy mindezeket az elemeket úgy tudják beépíteni a dalaikba, hogy a a végeredmény szinte mindig ugyanúgy egy letisztult kerek egész marad. Szinte… A zongorás tétel, a lemez kellős közepébe beékelődő Writings on the Wall ugyanis például sokkal inkább tűnik egy új Faith No More-számnak, mint Parkway Drive-nak. Persze a végére azért itt is előjönnek a jellegzetes riffek, de összességében még így is inkább fura szerzemény, mint jó. Ezen kívül viszont gyakorlatilag nincs is gyenge láncszem a lemezen, a kezdő Destroyertől a záró A Deathless Songig mindegyik dalnak megvan a maga szerepe, karaktere, és ami a legfontosabb, erőssége is. Vannak még persze apróságok, amikbe bele lehet kötni, például a Vicious elég feltűnően újrahasznosítja a Vice Grip egyik gitártémáját, és a leginkább hardcore-közeli tétel, a Dedicated befejezése (a zenekar eddigi életművének legkeményebb perce) is már-már karikatúra-szerűen eltúlzottnak tűnhet… Akik meg még mindig csak a korai évek tappingfutamokkal teletűzdelt tornádó lendületére indulnak be, azok ezt az anyagot sem fogják végre újra a magukénak érezni.

Azt viszont le kell szögezni, hogy az Ire egy sokkal kerekebb, egységesebb lemez, mint a három évvel ezelőtti Atlas volt, még úgy is, hogy emellett a Parkway Drive eddigi legváltozatosabbja is. A legjobbjuk azért nem, de ha nem ragaszkodunk foggal-körömmel a bandáról korábban kialakult képünkhöz, hanem lépést tudunk tartani a változásaikkal, akkor nagyon sok kellemes percünk lehet vele. Találkozunk februárban! 8/10