A jövő halott és sosem történt meg – a Grave Pleasures leszállította az év egyik legjobb albumát!

Az utóbbi évek legerősebb bemutatkozó anyaga volt a Beastmilk 2013-as Climax című albuma, azonnal térdre borult előttük mind a szakma, mind a közönség. Azóta ugye nevet változatattak, valamint a gitáros Goatspeed és a dobos Paile is lelécelt, a szokásos nézetkülönbségekre hivatkozva. Helyükre Linnéa Olson érkezett a The Oath soraiból, valamint Uno Bruniusson dobos az In Solitude-ból, így már igazi kis szupergruppot alkotnak. Hogy miben rejlett a bemutatkozó album varázsa, hogy ennyi (és olyan) emberhez eljuttatta ezt a fajta zenei stílust, amit egyébként nagy ívben elkerülnének, sokat lehet agyalni, a letisztult dalszerkezetek és a hihetetlenül ragadós dalok mindenképp közrejátszottak. Kvohst szerint a Climax elbújhat a Dreamcrash árnyékában, lássuk, valóban így van-e!

Kvohst előzetes nyilatkozatai kicsit furcsán hatottak, mivel elég lenézően nyilatkozott a Beastmilk kapcsán, mind a volt tagok, mind a dalok kapcsán. A névváltás sem lett volna kötelező, a két alapító tag itt maradt és a hangzás sem vett akkora fordulatot, ami indokolta volna ezt a lépésüket, valamint az egész atmoszféra/koncepció is maradt ugyanaz. Hogy pontosan mi is ez a koncepció? Többnyire tapasztaltabb zenészeknél vehető észre ez a folyamat, amikor valakit azonosítnak egy adott zenei színtérrel, ám az egy idő után abba belefárad és felfedezve a saját zenei gyökereit, belefog valami egészen másba, kilépve saját árnyékából. Ebből a természetesnek is nevezhető körforgásból szoktak születni hatalmas lemezek (csak pár példa – Hellacopters, Bloodbath, Pure Love, Puscifer, plusz a megannyi remek szólóalbum és különbőző kollaborációk…) a Climax is ilyen volt. Akárcsak a Deafheaven, egy olyan rétegzenét csempésztek be az azt akár élből el is utasító emberek ízlésébe, amit nem feltétlenül hallgatna amúgy meg. Természetesen nem fog most minden metalos törvényszerűen rohanni Killing Joke lemezeket venni, ahogy egy Joy Division rajongó sem fog Shining album után kutatni, de könnyen elképzelhető ez a szituáció is. Nincs nagy ördöngösség ezen dolgok mögött, csupán egy jó dalokkal megpakolt lemez kell hozzá, ami a Grave Pleasures-nek már megint sikerült!

Azt viszont le kell szögezni, ez az album sokkal több figyelmet igényel, mint elődje, a dalok rétegzettebbek, átgondoltabbak. Tehát Kvohst nem beszélt a levegőbe, a Dreamcrash valóban előrelépés, viszont sokaknak hiányozhat majd az a zsigeri erő és ösztönösség, ami a Climax-et jellemezte. Ha ezen túllépünk és hagyunk időt a daloknak, ugyanúgy működnek és idővel előjönnek az elsőre nem túl feltűnő, de hihetetlenül ragadós dallamok is. A lemez legnagyobb húzószáma a New Hip Moon, ez egy instant sláger lett, a refrén tízpontos, egy tökéletes new wave/post punk dal. A többi tétel már nem ennyire nyilvánvaló, a Climax slágerparádéja után furcsa lehet, de előbújnak az olyan témák zsenije is szép lassan, mint például a már-már táncolható Taste The Void vagy a Lipstick On Your Tombstone. Az album második fele is ugyanolyan erős, mint az első szekció, tölteléknek nyoma sincs, de itt már jobban dominálnak a lassabb/melankolikusabb témák. Zeneileg maradt a new wave/post punk/deathrock szentháromság, ahogy a poszt-nukleáris szerelem tematika is. A Tom Dalgety producerrel rögzített album megszólalása telt, arányos, nem vitték el annyira a végletekig a reverb használatát, mint a Climax rögzítésekor (városi legendák szerint annyi reverb volt azon az albumon, hogy az első szám visszhangja még az utolsóban is hallatszódott…) Kvohst nem hiába állt ki teljes vállszélességgel az új album/felállás mellett, a Dreamcrash kivételesen erős anyag lett, bérelt helye van az év végi listán! 9/10