Akik szeretnek gyűlölni – a Slayer még mindig gyalul!

A Slayer a thrash metal alfája és omegája. Ezt bátran ki lehet jelenteni, a stílusra gyakorolt hatásuk, valamint elkötelezettségük megkérdőjelezhetetlen, pláne az utóbbi évek történéseinek árnyékában. Kezdve Jeff Hannemann sajnálatos halálán át, Kerry King bunkó sajátos nyilatkozatival az élen, egészen a dobos-mizériával bezárólag, nem állt valami túl jól a banda szénája. A vészmadarak sürgették a feloszlást, talán még a legelszántabb fanatikusokban is megrengett a zenekarba vetett hit. Viszont nem kell megijedni, ez még mindig a Slayer, akik egy nagy középső ujjat mutattak be újra a kétkedőknek!

A Repentless a Slayer 12. stúdióalbuma, egyben az első, amin már nem szerepel (csak egy általa jegyzett dal) a 2 éve elhunyt alapító gitáros, Jeff Hanneman. Gary Holt viszont úgy fest tökéletesen beilleszkedett és derekasan helyt is állt élőben, valamint mint kiderült, lemezen is, de mint tudjuk, nem ma kezdte ő sem a muzsikálást. Hogy a lemezhez milyen formában járult hozzá, már más tészta, de még szinte így is biztos, 10-ből 9 embert félre lehetne vezetni egy beugratós kérdéssel, kinek a játékát is hallja pontosan. A kormánykerék ezúttal szinte végig Kerry Kingnél volt, bármennyire megosztó nyilatkozok is hagyták el a száját az utóbbi időben, sokkal tartoznak neki a rajongók, ez kétségtelen… a tékozló fiú, Paul Bostaph is hozza a kötelezőt, sőt talán többet is, Dave Lombardo nem kis űrt hagyott maga után. Az előzetesen kiszivárogtatott dalok némelyike nem volt túl kecsegtető, az Implode például egy rutinból összerakott/B oldalas számnak tűnt elsőre, viszont ez igaz lehet az album több darabjára is. Többszöri hallgatást igénylő lemez lett a Repentless, első hallgatáskor simán lerázhatjuk egy unalmas sóhajjal, de a felszín alatt egy nagyon precízen összerakott anyagot kapunk, az utóbbi 3 album közül talán ez a legerősebb, még ha a jól bevált recepten eszük ágában sem volt változtatni, a fogósság jelen van a dalokban. A (felesleges) intró után berobbanó címadó mindenképp a húzónóták közé tartozik, akárcsak a Chasing Death és a Hanneman kézjegyét magán viselő Piano Wire is. A 12 szám helyett bölcsebb lett volna, ha csak a legerősebb témákat hagyják meg, sajnos pár töltelék is becsúszott. Hangulatilag elég erőteljes mértékben jelen van a Diabolus In Musica valamint a God Hates Us All hatása, ez a párhuzam a hangzásban is visszaköszön, sokkal bombasztikusabb megszólalást kölcsönöztek ennek az albumnak, mint az előzőeknek, nagyon szépen megdörren. A szövegvilág maradt a régi ’nekropedofilíia a pokol legmélyebb bugyraiban’, még ha az idő múlásával egy jóságos thrash télapóra emlékeztető Tom Araya szájából egyre furcsábban hatnak az ikonikus hangján elacsarkodott morbid sorok (mégis menő módon). Pláne, ha az öreg végigvigyorogja a koncerteket közben, nem lehet nem imádni… Persze, aki mindenáron bele akar kötni a Slayer jelen felállásába, nyugodtan megteheti, viszont kár volna. A Repentless egy továbbra is ereje teljében lévő csapatot mutat, noha kétségtelen, hogy már olyan klasszikusokat nem várhatunk tőlük, mint amilyenekkel irányt mutattak anno egy komplett zenei szcénának. A tisztelet viszont maximálisan kijár nekik, így aprítani csak ők tudnak, azonnal felismerhető a stílusuk. Még mindig az AC/DC a rockzene Slayere. 7,5/10