2009. március 4.
Gyanítom, nem én voltam az egyetlen, aki a svéd Burst négy évvel ezelőtti koncertjét követően (ami a PeCsában volt, a Moon Of Soul és az Opeth társaságában) minden nap szánt legalább 51,51 másodpercet az életéből, hogy rituálékat megszégyenítő módon egy reményteli strigulát húzzon a falán. Egy olyan strigulát, mely idén márciusban az év első nagyszabású sznobmetal buliját jelentette; egy olyan strigulát, ahol négy, szinte teljesen más zenei világból érkező külföldi előadó mutathatta be tudományát a magyar közönség számára; és egy olyan strigulát, melynek a vége nem is lehet más, mint a Nineteenhundred. Ám ne rohanjunk ennyire előre.
És mielőtt megkérdeznéd: igen, elosztottam a 94000-et a 365 négyszeresével, figyelmen kívül hagyva a szökőév létjogosultságát – valamire mégis jó volt az a négyes matekérettségi. Ám komolyra fordítva a szót, az este hétre meghirdetett kapunyitást fél óra múlva már követhette is a finn Medeia bulija, akik – csakúgy, mint az őket követő Bison BC – első alkalommal álltak fel hazai porondra. Őrült grindereknek talán nem bennfentes az információ, miszerint a projektet a Rotten Sound hangszálgyilkosa, Keijo Niinimaa verbuválta össze – és hogy hol a kapcsolat? A banda amellett, hogy nem nélkülözi az igazi tehetségeket sem, igen ügyesen ereszti egymásnak a komplex alapokkal és vadul reszelő rifforgiákkal fűszerezett modern death metalt gótikus színezetű szintiszólókkal, valamint dallamos kiállásokkal. A – még igen nyersen megszólaló – zenekar noha csak félórát játszott, kétségtelenül az est legbetegebb koncertbandájaként álltak ki, hiszen a gitárosok amellett, hogy állandó jelleggel jöttek le az ekkor még csak duzzadóban levő közönség soraiba vadul headbangelni, és felmondani a hardcore-gitáriskola összes vizsgafeladatát, még a precíz játékot, valamint az agyahagyott váltásokat is hangról-hangra hozták. És ha lemezen talán nem is volt annyira izgalmas hallgatnivaló első nekifutásra a tavaly szeptemberben megjelent Cult, attól még ez a koncert pont jó volt a hasonszőrű, szárnybontogató zenekarok két alapigazságának bizonyítására. Elvégre a buli meghozta a kedvem az újbóli nekifutáshoz, na meg az sem egy utolsó dolog, hogy a még kiforróban levő karakter ilyenkor szolgáltathat igazságot a 120%-os fordulatszámon pörgő zenekar hitelességének, elszántságának.
httpvh://www.youtube.com/watch?v=p7c5_kIhdME
Azonban a koncertet követően még befigyelt egy kisebb baleset is, mert a szintis Laura rosszul lépett le a színpadról, amit a kemény padlózat egy csinos kis ficammal, valamint egy sokkos ájulással honorált. És az alábbi esemény valahol ómenként lengte körbe a kanadai Bison BC koncertjét is, hiszen a srácok akárhogy szerették volna – pozitív értelemben – emlékezetessé tenni ezt az estét nekünk, puszta földieknek, valahogy mégis minden a visszájára fordult, és balul sült el. Kezdjük is az elején: a hangosító képtelen volt értelmezni még a „down” szócskát is (hogy lehet így stoner-bulin ügyködni?), mikor a szakállkirály James Gnarwell kevesebb jelet szeretett volna viszonthallani a monitorjában, ám visszagondolva ez még pillekönnyű bakinak minősült. Elvégre a szintén félórás szett során fültanúi lehettünk egy módszeres húrszakadásnak; a fények váratlan kialvásának (amit a zenekar improvizatív kiállással hidalt túl, 180-as pulzusszámon); valamint a dobszék bekrepálódásának, amit Brad Mackinnon diszkoszvetőket megszégyenítő mozdulattal hajított be az első sorba a koncert kellős közepén. Az pedig csak öröm az ürömben, hogy a bőrfotelnek nem csúfolható seggtámasz olyan 15-20 cm-re landolt tőlem balra, én pedig enyhe fáziskéssel döbbentem rá, hogy ha kettőt arrébb lépek, most fej híján egy helyes fiú gépelhetné az alábbi sorokat. De sajnos nem így történt, így – az esztétikai sajátosságaim megtartása mellett – be kell érnem a megmaradt emlékeimmel: a koncert gerincét természetesen a Quiet Earth nótái alkották, melyek amellett, hogy egy földönkívüli bölénykolónia Föld-ellenes invázióját regélik el, még zenei szempontból is tökéletesen beilleszthetők a Savannah-beli stoner rock; a Mastodont idéző agyafúrtság (fel is bukkant pár pólón, meg kell hagyni); valamint a sludge-ban fogant gonoszság szentháromságába. Ezt a publikum pedig szapora bólogatásokkal honorálta is, melyek azért valahol kompenzálták a nemzetiségi szempontból is igen vegyes felállású kvartett önhibáján kívül eső hibákat. Titkon azért remélem, hogy egyszer szemtanúi lehetünk egy revansnak: akkor mindkét fél elégedettebben gondolna vissza erre az estére, mert ez ebben a formában túl peches volt ahhoz, hogy az ember bátran kijelenthesse elégedettségét.
Ám pont az elégedettség érzete az, ami a német The Ocean fellépésének primális okozata volt: Robin és barátai egy éven belül már harmadszor mozgolódnak a Kárpát-medence vonzáskörzetében (tavaly májusban a Fonóban; decemberben az Opeth előzenekaraként Bécsben; és most), így lassan tiszteletbeli magyarokká avanzsálhatjuk őket – nem is ok nélkül. A (tavaly már megismert fénytechnikát felvillantó) koncert kezdetére a kisterem már nemcsak rajongókkal, hanem szárazjéggel is kellőképp megtelt, mely különleges aurát kölcsönzött a közel 50 perces produkciónak; elvégre a fénytörésnek köszönhetően a zenekarból gyakran csak sejtelmes sziluetteket láthattunk. Tény, hogy az ‘Ocean zenéjének központi mozgatórugója egy sajátos hangvételben megfogalmazódó melankóliában teljesedik ki, ám akárhány lemezüket is vesszük górcső alá, ez mindig más formában öltött testet. És pont ez a különbség szolgáltatja a zenekar koncertjeinek sokszínűségét is, hiszen függetlenül attól, hogy „mindig más az íz, de mindig ugyanaz a forrás”, az élmény sokszínűsége mindig kellőképp hatol be az arra befogadó egyén tudatalattijába. És ha látatlanban azt tippelted volna, hogy jelen koncert is a Precambrian szerzeményeire fog épülni, csalódást kell hogy okozzak: a zenekar pár hónapon belül újra felvett éneksávokkal megspékelve ismét piacra dobja Fluxion című második nagylemezét – természetesen a kollektíva házi kiadójának szárnyai alatt -, így a két évvel ezelőtti, mondhatni áttörést hozó dupla album-, valamint az Aeolian mellett az alábbi kiadvány nótái tették ki annak a bizonyos képzeletbeli tortának a legvaskosabb szeleteit. Azonban arról sem feledkezhetünk meg, hogy a zenekar tekintélyt parancsoló kiállásához paradoxonként társul a hardcore öntörvényűségével kacérkodó mozgáskultúra, mely páratlan dinamizmussal, és a szélsőséges agresszió nonverbális kivetülésével ruházta fel a zenekar blokkját. Volt minden, mint a búcsúban: közönségénekeltetés, elvegyülés az első sorokban, gitárpörgetés, ugrálás a lábdobról – és ehhez a lemezszintű megszólalás, valamint a vizuális orgazmus élménye mellett még egy ereje teljében levő professzionális zenekar is dukált, akik még a tavalyi, dermesztően agresszív koncertjüket is csuklóból überelték – még úgy is, hogy (előre is elnézést a közönséges kifejezésért) a dobos sikeresen fejbekúrt az ütőjével, és a mai nap folyamán akárhányszor is tüsszögtem, mindig szenes volt a taknyom.
Ám ha itt tartunk, belül sejtettem, hogy a Burst produkcióját semmi sem fogja lepipálni: és ezt nemcsak annak tudatában mondom, hogy a Lazarus Bird nálam a tavalyi év legjobb albuma volt, hanem az is dolgozott bennem, hogy a zenekar első komolyabb Európa-turnéja is hozzánk, magyarokhoz köthető – nem is véletlen, hogy két dal között Linus Jägerskog megköszönte Jakab Zoli hat évvel ezelőtti segítségét; így a bizonyítási szándék is adott volt. Utóbbi pedig önnön teljességében, a lehető legkerekebb formában öltött testet, elvégre mind a bakelitról átcsempészett vásznak; mind a precíz megszólalás (soha nem hallottam még koncertet ilyen tisztán megszólani a Dürerben); mind a zenekar előadásmódja sugározta azt a szabadelvű gondolkodásmódot, melynek lenyomatait immáron öt nagylemezben vehettünk kezeink közé. Persze a buli középpontjában a ‘Bird nótái álltak, ám még így is befért a programba a Prey On Life slágere, a Rain; valamint az Origo két klipes szerzeménye, a Where The Wave Broke, és a The Immateria. Utóbbihoz kötődött a circlepitre való felkérés is a banda részéről, ám ez dugába dőlt: maradt helyette a parasztos pogózás, jó magyarosan (megj.: az Unearthly Trance pólós srác úgy látom, sokunk feketelistáján kötött ki). Pedig a hangulat mind a közönség, mind a zenekar részéről adott volt – nem is véletlen, hogy a banda már helyben tudatta velünk, hogy ez a turnéjuk legjobb állomása; ugyanakkor meg kell hagyni, hogy mindkét fél megdolgozott ezért. Elvégre a Burst a színpadon állva is hitelesen képviseli azt az ösvényt, melyen magányosan barangol immáron 6 éve; a publikum pedig mostanáig volt kiéheztetve a zenekar újabb hazai fellépésére – mely szám szám szerint a harmadik strigula a sorban, ami azért nem összemérhető a négy évnyi várakozással -, ám van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez az este volt annyira maradandó; mezítláb effekteket nyomkodó és szocreál széken ülő (az énekes/gitáros Robert tud valamit…); valamint energikus és értékes mindkét fél számára, hogy fővárosunk ismét felkerüljön a Burst térképére. Ezt mi sem előlegezhette volna meg jobban, mint hogy a zenekar – egyedülálló módon az este során – a közönség kérésére még visszatért egy nóta erejére, még úgy is, hogy Jonast az öltözőből kellett visszaordítani.
És ha ez még mindig nem lett volna elég, a zenekar tagjai készségesen álltak a fotózkodni vágyó egyének rendelkezésére. Sőt, a koncert utáni afterparty-n a (válságnak köszönhetően elég borsos árú) merchpult vonzáskörzetében lehetett csörögni minden zenekarral a Rammstein, a System Of A Down, vagy az AC/DC schlagereire – és talán mondanom sem kell, ha csodával határos módon erre a jeles eseményre már a pár órával korábban hatalmasat zakózó Laura is teljes épségben, széles mosollyal az arcán csatlakozott. De erről kell szólnia egy turnénak, nem igaz?
