2015. augusztus 30.
![11928590_10204763222627125_1825483182208964134_n[1]](http://nuskull.hu/wp-content/uploads/2015/08/11928590_10204763222627125_1825483182208964134_n1-e1440937853531.jpg)
Hát ez a nap is eljött és elmúlt: elköszönt a közönségtől hazánk egyik modern metal zászlóshajója, a Subscribe. A 15 év alatt fővárosi underground kincsből mára országos kedvenccé növő, sokféle stílusból merítő és élőben is megállíthatatlan zenekar idén januárban jelentette be, hogy a nyár végén hosszabb szünetre vonul, és ennek szellemében péntek este elég méretes tömeg is sereglett a Budapest Park színpada elé, hogy jó időre bespájzoljon koncertélményekből. Azokból pedig jutott bőven mindenkinek – össze is szedtük a 10 kedvenc mozzanatunkat.
Az első kiemelkedő epizód mindenképpen az előzenekari szerepben játszó Grand Mexican Warlock műsora volt. Azt ugyan kár lenne tagadni, hogy a csapat inkább kisebb színpadokon van otthon, hiszen kerek hét órai kezdésükkor még csak pár sornyi érdeklődő ácsorgott a nézőtéren, de Szabó Laciék ennek ellenére is odatették magukat, és bő egy órán át igyekeztek elámítani a jelenlévőket sokszínű és sokrétű progrockjukkal. A zenekarban a legutóbbi tavaszi beszámolónk óta a zenei agytröszt Lac maradt az egyedüli gitáros, de a srácok többnyire remekül kompenzálják a második hathúros hiányát extra vokál- vagy billentyűszólamokkal, és csak egy-két helyen tűnik fel, hogy innen bizony hiányzik valami – olyankor viszont nagyon. A legjobb példa erre talán a Losses zárótémája, ami mostanában a korábbi földcsuszamlások helyett csak egy relatíve szerényebb kőomlás súlyával temet maga alá, és persze szabadulni így sem könnyű alóla, de mégis lényegesen kisebb nyomással nehezedik ránk. Ettől eltekintve viszont még a fényes napsütés ellenére is meglepően jól működött a műsor, és a banda jó eséllyel szerezhetett magának pár új követőt is.
A főzenekar kivételesen hosszú és ritkaságokkal teli programot ígért a búcsúestére, ezt pedig nagyjából be is tartották – Bálinték több, mint 100 percet álltak a színpadon, és bár olyan sokak által kért igazi csemegék, mint a Rebirth, az Oidipus, a Countenancing vagy az n tart a végtelenbe ezúttal sem kerültek terítékre, azért így is volt min meglepődnünk.
Ilyen volt a Stuck Progress to Moon egyik régóta nem játszott húzódala, egy még régebb óta nem látott énekesnővel: Janka utoljára talán a négy évvel ezelőtti Áthangolva koncerten csatlakozott a srácokhoz, most pedig ismét ahhoz hasonlóan elvarázsolt pillanatokkal ajándékozott meg minket a dal előtt.
A dalválasztás másik meglepetését az ugyancsak ritkán előkerülő őssláger Highfly jelentette, ami azoknak a bizonyos énekkiállásoknak hála azóta is a banda egyik leghatásosabb refrénjével büszkélkedhet, az első lemez számlistájához hasonlóan közvetlenül utána bedobott X-Mannel együtt pedig garantáltan sok régi rajongónak adta a buli egyik csúcspontját.
Szintén jó ideje nem láttuk a zenekar kvázi hetedik tagját, Cséry Zoltán billentyűst, most azonban ő is tiszteletét tette, és a teljes programot végigjátszotta a srácokkal, jó pár helyen gondoskodva a dalok felvezetéséről, vagy még tovább színesítve azok hangszerelését – utóbbira remek példa volt a Tremens, vagy annak előzménye, a…
Ugyan a dal eleje megint nem volt, a második fele meg szinte minden koncerten elhangzik, de mégis muszáj kiemelni – hiszen a leguggolós-felugrós közönségjátékot, meg az abból kitörő karartikus finálét egyszerűen nem lehet megunni, mindahányszor az adott buli egyik tetőpontját jelentik. Ezúttal pedig még Bálintot is megúsztattuk közben.
Ha már a közönségjátékoknál tartunk, azokból amúgy sem volt hiány, a szokatlanul aktív publikum jóformán minden második dalra bemutatott valami pitgyakorlatot. De tényleg, a tömegszörfös hadaktól a vakutengeren át az indokolatlan össze- és körbefutásokig volt minden. (Apropó: srácok, pont a Gazing elejére circle pitezni?! A visszatérő bulin erre inkább egy wall of deathet szeretnénk látni, köszi!)
Már a tavaszi turnébeszámolóban is elmondtam, de megint el kell mondanom: az Obsessive-Compulsive befejezése a teljes Subscribe-életmű legsúlyosabb elborulása. Mint amikor egy tehervonaton elromlik a fék, és addig nincs megállás, amíg valami éles kanyarban le nem térünk a sínről, egyenesen neki a szemben lévő sziklafalnak. Még szerencse, hogy ezt Atishék is így gondolják, és az utolsó lemez megjelenése óta rendre minden bulit ezzel zártak. Most is elsöprő volt.
Nem, csak azért sem az Álomtégla. Mert egyéni preferenciámat félretéve is, milyen gyakran látunk olyat, hogy egy zenekarnak egy 8 perces, hangulat- és hangnemváltásokkal teli opusz az egyik legnagyobb slágerévé érjen? Pedig a Subinál így van. Nem is meglepő, hogy a Bookmarks két legnépszerűbb dalát felvonultató visszatérés alatt megint olyan ünnepélyes magasságba emelkedett a hangulat, hogy…
…a ráadás után a közönség még hosszú percekig nem is volt hajlandó eloszlani a színpad elől, újra és újra és újra valamilyen méltató rigmus kántálásába kezdett. Persze ez így nem hangzik olyan nagy dolognak, de a banda facebookjára feltöltött videó majd egyből perspektívába helyezi a dolgokat. És bár több dalt az idő lejárta miatt sajnos már nem kaphattunk, az így is szó szerint lerítt Mikékről, hogy megint mennyire meghatódtak a fogadtatástól. Szép volt, fiúk, és mihamarabb várunk titeket vissza!
