2015. augusztus 3.
A székesfehérvári Fezen fesztiválnak egészen sajátos helye van a hazai rockfesztivál-palettán: ez az a rendezvény, amely a húzóneveivel elég nyilvánvalóan az idősebb rétegeket célozza meg a fiatalok helyett. Ennek köszönhető, hogy a királyok városában évről évre olyan nevek fordulnak meg, mint a Deep Purple, a Uriah Heep, vagy idén éppen a Judas Priest, de Ákos sem feltétlenül a mai tizen-huszonéves korosztály nagy kedvence. Persze hazai részről az aktuális közönségkedvenc produkciók sem hiányoznak (helló, Wellhello-Halott Pénz-Punnany kombó!), de az egyszeri underground arc kedvenc rock- és metálzenekaraiból mintha évről évre kevesebb lenne (nem, a Kalapács meg a Moby Dick nem tartoznak ide), a hardcore meg jóformán teljesen ismeretlen fogalom a programban, szóval azt leszögezhetjük, hogy a Fezen jó eséllyel az ország legkevésbé NuSkull-kompatibilis rockfesztiválja. Ha nem fehérvári lennék, valószínűleg én is csak pár évente néznék be a városba egy-egy napra, amikor véletlenül valami Machine Head- vagy Soilwork-féle modern metál alapvetés is játszik, de helyiként azért idén sem sajnáltam kifizetni az egyébként egészen baráti belépőt és minden nap megtenni azt a tíz perc sétát, amennyi a helyszíntől elválaszt.
Van a Fezennek az a jellemzője is, hogy a legnagyobb fellépők általában nem hétvégén játszanak. Persze üzleti szempontból érthető is a dolog, elvégre így legalább már szerdán-csütörtökön kijön az ember fia (vagy apja, és elnézést a hímsovinizmusért), aztán szombaton meg már amúgy sem fog otthon maradni, még ha semmi csábító fellépő sincs. Ennek megfelelően idén is rögtön két húzónév erősítette az első napot, ami estére olyan tömeget eredményezett, amihez foghatót semelyik másik nap. Megy is a panaszkodás internet-szerte, hogy kevés volt a sörcsap meg a WC, ez mondjuk a nagyszínpad környékére igaz is lehet, de a hátsó, kisebbik szabadtéri színpad környékén, meg a Fezen Klubban egyáltalán nem voltak kiállhatatlan sorok. Elöljáróban annyit szögeznék még le, hogy igazából sem a Judas Priest, sem a Black Label Society munkásságát nem ismerem túl behatóan, jóformán csak a kötelező művelődési körökett futottam le velük, szóval mindkét koncertről abszolút laikusként írok. Lássuk.
Zakk Wylde-ot széles körben szokás korunk egyik legnagyobb és legkarakteresebb metálgitárosaként említeni, és ezt kár is lenne tagadni, de azt is, hogy ennek ellenére a Black Label Society koncertje igazából bizony nem sok vizet zavart. Bár a fél 9-es kezdésre már elég tisztességes tömeg gyűlt össze a nagyszínpad előtt, és az első pár sor villázott is lelkesen, de a legtöbben valószínűleg csak kötelességből nézték meg a szőke gitárhőst, és valami hasonló érződött a zenekaron is: „oké, itt vagyunk, lenyomjuk, oszt’ lépjünk is tovább.” Nagyon hiányzott a kordon mindkét oldaláról egy jó nagy adag lelkesedés. Igazából nem tudom, Zakk máskor mennyit kommunikál a közönséggel, de most egy bandabemutatáson túl szinte semennyit, csak jöttek a középtempós rocknóták szépen sorban, itt-ott kiadós gitártekerésekkel összekötve, és ennyi. Ha volt is íve a koncertnek, az is inkább csak lefelé hajlott, hisz a program kellős közepén elővezetett hat egész (!?) perces, színtiszta öncélúságból álló gitárszóló teljesen elfojtotta azt a kis lángot is, ami addig megvolt, és a nem sokkal ezután következő háromdalos ballada-blokk sem tudott sokat tenni az újra begyújtásért. Oké, az In This Rivert azért elég nagy ováció fogadta, de ha őszinték akarunk lenni, az is sokkal inkább szólt a két hirtelen leengedett Dimebag-molinónak, mint Zakkéknek. A záró Stillborn is bármiféle fináléérzet nélkül úszott el; ha nem nézem meg előre, hogy az lesz az befejezés, az utolsó hangig nem is sejtettem volna. Antiklimax. Oké, ott voltunk, megnéztük, oszt’ lépjünk is tovább.
Ellenben amit a Judas Priest előadott, az maga a heavy metal iskolapéldája. Annak minden kliséjével együtt, de hát a metálklisék is csak azért metálklisék, mert angol srácok évtizedekkel ezelőtt rájöttek, hogy ezek a dolgok nagyon is hatásosak (legyen szó a riffelésről, a közönségénekeltetésről, a színpadra felmotorozásról, vagy bármiről), azt pedig senki nem róhatja fel nekik, hogy azóta is kitartanak ezek mellett. Persze azért így hatvan felett rajtuk is érződik már a kor, főleg Halfordon, de ezt remekül kompenzálják is azzal a fiatalos erővel, amit a néhány éve K.K. Downing helyére álló Richie Faulkner hoz a színpadra. Faulkner egyébként azt is megmutatta, hogyan kell egy felvágós gitárszólót úgy előadni, hogy azon ne csak ásítozzon a közönség, hanem hozzá is tegyen a hangulathoz (lásd a videót kb a 7. perctől). A műsor elejéből ugyan kimaradtam, a félidőnél elővezetett utolsó lemezes darabokra pedig szemlátomást nem annyira indult be az addigra egyébként elképesztően nagyra és sűrűre nőtt tömeg, de az utolsó háromnegyed óra ősslágerparádéjára (a Breaking the Law-tól a You’ve Got Another Thing Comin’-on át a Living After Midnight-ig) már akkora ünnep kerekedett, hogy még a büfésornál is a padokon állva villáztak negyven körüli arcok, és még az sem szegte kedvüket, amikor a Painkiller előtti felszólalásában Scott Travis dobos többször is lebudapestezte Székesfehérvárt. A lényeg úgyis a pillanatokon belül felhangzó legendás taktusokon volt, azokat meghallva pedig senkinek nem maradt keserű szájíze.
A főattrakció után fél egytől a kisebbik külső színpadon a Brains játszott, akik a korábbi funk-rock-drum&bass hibrid vonalról egyre inkább állnak rá az aktuális elektronikus trendekre, és amennyire rossz az új lemezük, élőben pont akkora bulit csaptak vele, miközben a csordultig telt Fezen klubban meg a Subscribe-féle Rage Against the Machine-tribute csinált akkora hangulatot, ami az egész épületet felfűtötte. Az első nap tehát mindnképp hatásos nyitánya volt a fesztiválnak.
Számomra a csütörtöki nap, meg igazából az egész fesztivál fő húzóerejét a svéd Soilwork fellépése jelentette, akik a dallamos death metal egyik élbrigádja, a műfaj valószínűleg legjobb énekesével és dobosával. Ha szigorú akarok lenni, különösebb túlzás nélkül intézhetem el a koncertet annyival, hogy gyakorlatilag a két évvel ezelőtti Club 202-es fellépésük pontos másolatát játszották le még egyszer, csak fesztiválkörülmények között, kicsit korábban és rövidebben, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne működött volna a buli tökéletesen. Igazából nehéz is objektívan írnom róla, mert Speedék gyakorlatilag bármit csinálnak, attól teljesen odavagyok, de hát erre valók az ember kedvenc zenekarai, nem? A pit környékén végig óriási hangulat uralkodott, de olyan himnuszokkal, mint a Rejection Role, a Spectrum of Eternity, a Stabbing the Drama, és még sorolhatnám, ez nem is meglepő; amikor meg az énekes elővezette ünnepeltetni az éppen születésnapos anyukáját, az már tényleg csak a hab volt a tortán. A hangzásba sem nagyon tudnék belekötni, egyedül a telitalálatos új szám hiánya fájt egy kicsit, de amint az a koncert utáni dedikáláson kiderült, nem volt idejük összepróbálni. Sebaj, eggyel több ok, hogy ha legközelebb a környékre jönnek, megint ott legyünk.
A nap főattrakciója a szintén svéd hadimetál-zenekar, a Sabaton volt, akik annak ellenére, hogy zeneileg a lehető legtucatabb heavy/power metalt nyomják, itthon valamiért különösen nagy népszerűségnek örvendenek, és most végre azt is megértettem, miért. A kiállásukért. Na nem a terepgatyákért, a géppuska-mikrofonállványokért meg a tank-dobemelvényért, hanem mert egyszerűen partiarcok. Süt róluk, hogy ők is imádják a magyarokat, meg a pálinkát, és erről bizonyságul nem elég, hogy hoztak magukkal egy vagon „Sabaton! Fezen! Pálinka!” feliratú pólót (ami szemlátomást bőségesen fogyott is), de Gott Mit Uns című daluknak még a refrénjét is magyarították. Természetesen pá-lin-kára. A koncert után már a Sabaton-pólók valószerűtlenül nagy aránya sem hatott olyan furcsán.
A pénteki nap vonultatta fel a legtöbb megnéznivaló bandát, és szerencsére ez volt az első olyan nap is, amikor már délután is ki tudtam menni a fesztiválra, így a Haelo 5 órára kiírt kezdésekor már javában szürcsöltem az első söröm a klubcsarnok színpada előtt. A zenekar valószínűleg a fesztivál legprogresszívebb koncertjét adta, a csarnokhoz képest meglepően ütős hangzással, azon pedig külön elképedtem, hogy három mikrofonnal vokál fronton is mennyire erősek a srácok. Nagy kár, hogy minderre még csak pár tucat ember volt kíváncsi, és leginkább ők is csak hátrébb ácsorogva.
A következő banda a fehérvári gyökerű Cadaveres volt, akiknek anno az első két lemezét szanaszét hallgattam, azóta viszont csak elég felületesen követtem őket. A zenei képleten azóta sem nagyon változtattak, a játék neve továbbra is dzsam’dafakap, viszont újabban rendszeresen készítenek a dalaikból magyar verziókat is, a program nagyjából felét is ezek tették ki, na meg az, hogy a friss Hazai című EP-ből szépen apránként szinte kifogyhatatlan mennyiséget dobáltak le a közönségbe. Körmiék játékideje alatt sem volt éppen dugig tömve a terem, de a színpad előtt már elég aktívan pattogott egy kemény mag – sőt, talán túlságosan is, egy normális circle pitet például többszöri próbálkozásra sem sikerült összehozni. Sebaj, attól még jól esett újra látni a bandát.
Fél 8 után következett a Subscribe a kisebbik külső színpadon, egy a Cadavereséhez hasonlóan szellős, de sokkal kevésbé mozgalmas közönség előtt. Az első két szám (Every Skin, Bitter Boundary) alatt gyakorlatilag semmi nem történt, és bár a harmadikként érkező The Devil Take the Hindmostra hamar sikerült egy elég jelentős kört összehozni, de ennek is az volt az ára, hogy a bámészkodók, akik a kezdéskor még a színpad közelébe mertek menni, ezután már inkább csak tisztes távolból figyelték az eseményeket. Amikor pedig a banda egymás után elővette az utolsó lemez két leglassabban felépülő dalát (Run to the City, The Trice), végképp elfeküdt a buli. Nálam jobban szerintem nem sok ember imádja a tavalyi anyagot, de ezeket a számokat ilyen fényes délután, meg ilyen kevés embernek, eléggé baklövés elsütni. Szerencsére Bálint is kapcsolt, hogy nem lesz ez így jó, és a Trice közben lemászott a közönségbe, ezzel visszacsalogatva az embereket. Az így újra besűrűsödött, meg szép lassan amúgy is növekvő létszámú publikummal pedig végre el is kezdett működni a buli. Gazing, pogó, Crowd of the Nobodies, éneklés, Obsessive-Compulsive… utóbbi befejezésére már egy egész szép wall of death-et is összehoztunk, a ráadás Álomtégla-Between’ páros alatt pedig már a sötétedés is rásegített a hangulatra, szóval végül csak nem volt ez olyan rossz koncert, csak éppen olyan jó se. Na de majd a Parkban!
Ugyanitt két órával később, teljes sötétségben és közönséglétszámban: Depresszió. Őket sem élem már egy jó ideje, csak a nosztalgiafaktor miatt gondoltam, belenézek, hol tartanak manapság. És ők is nagyjából ugyanott, mint 5-6 éve, Halász Feri azóta sem lett az ország énekese, meg a felkonf-repertoárján sem nagyon bővített, és az újabb dalok meg szövegek is ugyanolyan pofonegyszerűek, de épp ezért nem is csoda, hogy a mai fiatalok ugyanúgy bekajálják, mint anno én is a korai lemezeiket. Az azokról elővett néhány szám egyébként még nekem is nagyon jól esett, az Itt az én időmre, a Lásdra meg főleg az A véredre rendesen ki is tört belőlem a 17 éves kezdő rokkerpalánta lelkesedés. Egyedül azt nem értem továbbra sem, mi a fenének kellett ebbe a zenekarba a szinti – csak nagy ritkán hallani ki, és olyankor is jobb esetben furcsán, rosszabb esetben meg egyenesen bénán hat… de mindegy is. A Depresszió köszöni, nagyon jól megvan.
A nap utolsó bandája a Blind Myself volt, újra bent a klubban, emberekkel kellően megtelve, de mégsem kényelmetlen helyszűkében, ellenben hatalmas hangulatban. Tóth Gergőék szerintem fennállásuk történetének legjobb húzását követték el, amikor a 2009-es magyarra váltás után az utóbbi pár évben zeneileg is megreformálták magukat, és elkezdtek jóval befogadhatóbb, lényegretörőbb dalokat írni, mert szemlátomást nagyon sokan haraptak rá azóta a zenekarra, és a mostanra szinte teljes egészében a Négyszögöl dalaira épülő műsor alatt most is szinte minden egyes sor hangosan zengett a torkokból. Persze azt is tökéletesen meg lehet érteni, ha valaki morogva követelné vissza a Circle of Pain-t, a Go Get a Life!-ot, vagy akár a Megszentnemíromvégiget, de tény, hogy a friss dalok sokkal hatásosabbak élőben. A Blindnál is egyedül azt sajnáltam, hogy a héten debütált legújabb darab, az Arccal a savnak kimaradt, de gondolom, hamarosan rendszeresíttetik az is. Ja, és majd’ elfelejtettem mondani: Jankai Valentin továbbra is az egyik legállatabb dobos. Most a saját szülinapja alkalmából a ráadásban még szólózott is egyet, majd a klasszikus Lost in Time tette fel a buli i-jére a pontot. Szép este volt ez is.
Az utolsó nap a metálosok és nagyjából mindenki más egybehangzó véleménye szerint is a leggyengébb felhozatalú nap volt, amikor jóformán már tényleg csak azért mentünk ki, mert nehogy már pont szombaton üljünk otthon…
7-kor kezdett a klubban a helybéli Sleepless, Lucsányi Milán énekes szavaival élve „az egész fesztivál legszélsőségesebb zenekara”. A prog/deathcore csapatnak jövő hónapban érkezik az első nagylemeze, ehhez igazodva pedig a korábban kiadott dalok mellett mostanában egyre több új tételt is játszogatnak. Tegnap például kapásból hármat is, és ezek alapján megint feljebb léptek egy szintet, ha dalszerzésben nem is (ezt sajnos a tragikusan kása hangzás miatt egyelőre nemigen sikerült megítélni), de vokálok terén biztosan: újabban már Kovács Krisztián gitáros is hallatja magát Milán és Kelemen Jani mellett, és amikor mindhárman egyszerre nyomnak meg egy refrént, az valami egészen letaglózó erővel bír. Túl nagy pörgés ugyan nem volt a nézőtéren a műsoruk alatt, de azért jó néhányan bólogatták őket végig jóízűen a kordon mellett.
Utánuk pedig az Insane vette át a színpadot, és hozta el nekem az utolsó partit ha nem is a világon, de a fesztiválon mindenképp. Érsiék szintén új anyaggal készülnek, amiről két számot mutattak be, ezek elég bíztatóan hangzottak – mert szerencsére náluk már hallani is lehetett a témákat, nem csak a gitárosok kezeiről leolvasni. Ezeken kívül nagyjából besztof műsort nyomott a banda, a Set It on Me-től a Hocus Pocus-on át a Lighthouse-ig (illetve inkább fordítva, de mindegy is), és a vége felé a Sleepless tagjai is újra feltűntek párszor a színpadon, szóval a kellő hangulat itt is megvolt.
A nap és a fesztivál záróakkordját a finn HIM játszotta a nagyszínpadon, de ők nekem igazából sosem tűntek többnek, mint a Sentenced populárisabb és még giccsesebb kistestvére, szóval velük kapcsolatban inkább át is adnám a szót Szekeres Attila kollégának. (Völgyesi Ádám)
Már a Lord fellépésének a második felétől kezdve egyre több leány tűnt fel a hallgatóság tagjai közt, egyre előbbre és előbbre furakodva, és a HIM előtti átszerelés pillanatait is hosszas sikolyok övezték. A finnek fél 11-kor kezdtek a Buried Alive By Love-val, sajnos Ville hangját nem csak a körülöttem sikoltozók, hanem a pocsék hagosítás is beárnyékolta (ami a koncert előrehaladtával némileg javult), de azért ennek ellenére tagadhatatlan, hogy Ville Valo nagyszerű énekes. Az együttesben gyakorlatilag a 2000-es évek eleje óta nem történt tagcsere, de az idei évet a zenekar Gas távozásával kezdte, ám úgy tűnik, hogy végre megtalálták az új dobost Jukka Kröger alias Kosmo személyében. Minden albumról hallhattunk nótákat, egy elég klasszikus és maratoni setlistet állítottak össze a fiúk, olyan elmaradhatatlan dalokkal, mint a Join Me, The Sacrament, Poison Girl vagy a Funeral of Hearts. Nem éreztem, hogy a koncert bármikor is leült volna, még a lassabb darabokra sem, az összes dalt egyként fújta a közönség. A When Love and Death Embrace-szel zárták a műsort, majd hosszas visszataps után eljátszották Billy Idol Rebel Yell című slágerét is. A hangulatra nem volt panasz, ahogy láttam mindenki nagyon élvezte a bulit (ez a hölgyekre hatványozottan igaz), a szokásos poénkodós jókedvű társaságot kapta a közönség, és a hangosítás hibái ellenére is egy jó produkciót hallhattunk. (Szekeres Attila)
