2015. június 1.
ELSŐ NAP: BESZÁMOLÓ || AS FRIENDS RUST INTERJÚ
A beszámolót Vincze Csabi készítette!
Mivel este végigszenvedtük a Social Distortion koncertjét, és hullafáradtan a szállásra érkeztünk, meg is egyeztünk abban, hogy az első pár bandát másnap kihagyjuk. Így kimaradt a The Interrupters, F.O.D., ill. a Timeshares produkciója is, de ezt egyáltalán nem bántuk meg. Kellemesen kipihenve, és a rengeteg kajának köszönhetően lelkesen tekintettünk a ránk váró 13 és fél óra koncertlátogatásra. Az első banda amit megnéztünk, a szőrös-hangú, dallamos punk-rockban utazó Off With Their Heads volt. Téveszme Áté teljesen belelkesített, hogy a bécsi mennyire jó volt, így semmiképpen sem akartam lemaradni róluk. Igazából csak miattunk keltünk akkor, amikor, mert egyébként képesek lettünk volna aludni akár késő délutánig is. Pontban kettőkor léptek színpadra, de a Groezrock szokásaihoz híven már ekkor rengetegen voltak. Amit csináltak tökéletes ébresztő volt! Nyomták a slágereket, és ami érdekes volt, hogy a személyes kedvenc, Home lemezről szinte mindent elnyomtak. A régebbiek közül volt Drive, Clear the Air, és a Trying To Breathe is. Ez a buli megadta az alapot, majd rohantunk át megnézni a Direct Hit! fellépését az egyik kisebb színpadon. Gyors és vidám dallamos pop-punk bulijuknak elég nagy sikere volt. A legviccesebb az volt, amikor egyszercsak megjelentek a Masked Intruder tagjai (természetesen maszkokban), egy ideig hátul álldogáltak tőlünk néhány méterre, majd elindultak előre, és felmentek a színpadra, majd együtt énekeltek, ugráltak a zenekarral. A DH! végét meg sem várva loholtunk vissza a nagy sátorhoz, ugyanis kezdett a Teenage Bottlerocket! Amikor utoljára láttam őket a Salt’n’Pepa Push It volt az introjuk, most viszont egy kicsit korszerűbbet választottak, és a Black Eyed Peas I Gotta Feelin című nótájára vonultak be. Az érdekes az volt, ahogy a néhányezer punk énekli a szöveget, ill. táncol megállás nélkül. Aztán éles váltás, és már zakatolt is a Skate or Die! Majd jöttek a slágerek, Bigger Than Kiss, Nothing Else Matters, Blood Bath at Burger King, majd sajnos elkezdték az utolsó két lemez dalait játszani, amitől eléggé leült a buli. Az utolsó szám, a Headbanger előtt elnyomták a Blitzkrieg Bop-ot is, de hát azt legalább egy valakinek illik (nem) ellőnie minden évben.
Ezután rohanás megint, 5 perc múlva kezdődik tinikorom egyik kedvenc emo/indie bandája, a New Jerseyből érkező The Early November! 18 voltam, amikor egy mp3 cd-re másolva megkaptam For All of This című albumukat, ami akkoriban teljesen más irányba tolt el zeneileg. Mondhatni ez, ill. a Thursday Full Collapse című korongja volt az, ami terelt az új hullámos emo irányába. Leginkább persze a második, The Room’s is Too Cold-ra keresztelt slágerekre építették a szettet, ill. néhány dal azért előkerült az utolsó két lemezről is. Az In Currents albumból egy hallgatás is sok volt, viszont az új, idén megjelent lemez dalai egészen kellemesek voltak élőben. Szóval lehet kapnak még egy esélyt. A koncert legjobb pontjai kétségkívül azok voltak, amikor egy totál megőrülő srác felment a színpadra, és átvette az éneklést Ace Enderstől. A biztonságiak próbálták tőle elvenni, míg az énekes gitározás közben próbálta a biztonságiakat távol tartani tőle, mondván had énekeljen kedvére. Párszor lement teljesen ugyanaz a jelenet. Fun fact: A rajongónak sokkal jobb hangja volt! Ezután pedig évek óta nem látott ismerősökbe botlottunk, akikkel együtt múlattuk az időt egy darabig.
A következő koncert amibe belehallgattam a Counterpunch volt, akik elég semmilyen módon játszották a semmilyen zenéjüket, a legizgalmasabb pontja a szettjüknek az International You Day feldolgozása volt a No Use for a Name-től. A Reign Supreme-t már elég rég láttam utoljára, pontosabban három éve, a Fluffon, így már nagyon kíváncsi voltam, hogy az egyben előadott American Violence milyen lesz élőben. Hogy gyorsan lelőjem a poént: jó volt. A banda jól játszotta a dalokat (nem csak az ep-ről természetesen), csak a közönség volt kritikán aluli. Hatalmas félkör, jó 15-20 méterre a színpadtól alakult ki a frontvonal, előrébb csak a kínosan kapálózó, egyébként a szövegeket csak a legritkább esetben tudó tough guyok álltak, ill. leginkább a mosholással próbálkoztak. Szerencsére helyet kapott néhány klasszikus a Testing the Limits of Infinite albumról is, így többek között volt Apostle, és Mother Superior is, ill. a szett végén a Persevere and Overcome tette fel az i-re a pontot. Ezután belenéztem a nagy sátorban a The Loved Ones egyetlen európai bulijába is. Dave Hausenak ugye szólóban sokkal jobban megy a szekér, évek óta most játszott először a banda. Volt két állomás az USA-ban, ill. ez az egy az öreg kontinensen. Természetesen a merchandise is erre épült, World Tour 2015-ös pólókat árultak, a hátuljára mind a három állomás rákerült, nyilván dátummal. A szettjük leginkább a Keep Your Heart-ra épült, de ottlétemkor elnyomták a The Bridge című slágerüket is, plusz talán a legjobb daluk, a 100K is elhangzott. A zárótételre már nem maradtam, pedig a Jane-nél fogósabb punk-rock dal nem sok van. Sietségem oka pedig nem volt más, mint a pár nappal korábban Budapesten koncertet adó Banner Pilot!
A szett nagyjából megegyezett a pestivel, egy plusz dal került be mindössze. Ugyanúgy az Alchemy-vel indítottak, majd a tavalyi nagylemez, a Souvenir slágerei jöttek, mint pl. a Modern Shakes, vagy az Effigy. Természetesen a közönség a Dürer kistermével ellentétben teljesen megőrült, az első sorokban ment a sing along, volt pár szép stage dive ill. bodysurf is. A fesztivál egyik legjobb buliját nyomták, szinte csak másodpercekre álltak le a számok között, úgy tekerték le a nekik szánt negyven percet. BP vége után öt perccel kezdődött is a Good Riddance, amibe nem terveztem belenézni, de mivel megint rég nem látott ismerősökbe botlottunk, a nagyszínpad mellett végig ráláttam a produkcióra, ill. hallottam is a dalokat. A Comprehensive Guide… ill. az Operation Phoenix lemezek adták a dalok gerincét, és bár ezeket a lemezeket a mai napig imádom, bőven elég volt távolról, a minél kevésbé látom Russt, annál jobb alapon. Sajnos amennyiben emlékszem a Ballads from the Revolution albumról csak a Fertile Fields ment le, pedig onnan még be lehetne válogatni néhány húzós darabot. Volt még Yesterday’s Headlines, ill. az általam korábban élőben sosem hallott One for the Braves is. Annak ellenére, hogy ezek a dallamok örökre beleégtek az agyamba, kétlem, hogy akárcsak az A38-ig elvillamosoznék még egyszer értük, annyira rossz rájuk nézni a színpadon. A banda még elmegy, de Russ… Aki látta már a GR-t, tudja miről beszélek.
Ezután elmentünk megnézni a Such Gold koncertjét. Itt a fáradtság ill. az érdeklődés teljesen hiányának mixe miatt kb. 10 perc után otthagytam az egészet, mert unalmas volt az egész. A zenekar is, meg a közönség is. A bizonyos körökben elég erős hypenak örvendő Satanic Surferst mindaddig terveztem megnézni, amíg ki nem jött a fesztivál órarendje. Mivel szinte teljesen egy időben kezdődött a Bane produkciójával, nem is volt kérdéses, hogy inkább jubilálok egyet a massachusettsi hardcore legendával. Ugyanis ez volt a tizedik alkalom, hogy Aaron Bedard elit alakulata a szemem elé került. A tavalyi Dürer kistermes buli, minden idők egyik legjobbja volt, végig az első sorban, ill. a színpadon estem-keltem, fantasztikus volt. Úgy voltam vele, hogy hiába itt az egyik kisebb színpadon játszanak, valamiért tartottam attól, hogy lapos buli lesz. Ehhez képest ők szóltak kb. a legnagyobbat az egész fesztiválon. Egészen elképesztő volt a zenekar, és egészen elképesztő közönséget is sikerült maguk mellé állítaniuk arra a negyven percre, amíg az övék volt a színpad. Ez persze túlzás, mert boldog-boldogtalan fent volt, amíg rákészült a következő ugrásra, vagy együtt énekelt a zenekar tagjaival. Bárcsak minden buli ilyen lenne a fesztiválokon. A tavalyi Don’t Wait Up nagylemez két legnagyobb slágere (Final Backward Glance, Calling Hours) természetesen elhangzott, de a szett gerincét a régi klasszikusok adták. Volt Swan Song, My Therapy, Count Me Out, majd a záróakkord, amire a legnagyobb megőrülés volt, a Can We Start Again. Mivel ez egy kérdés, a válaszom is igen volt, de már sajnos nem jöttek vissza. Az Off koncertjét meg akartam nézni, de már muszáj volt kajálni meg pihenni kicsit, így csak kívülről hallgattuk, így véleményt sem formálnék.
Ezután a ipswichi illetőségű Basement volt napirenden. Érdekesség, hogy a Bane énekese őket nevezte meg, mint a leginkább várt bandát a fesztiválon. Ezzel persze én is így voltam, ugyanis valahogy mindig elkerültük egymást, a reunion óta meg ez volt talán mindössze a második koncertjük. Természeten a Whole indította a bulit, majd jött három klasszikus (Earl Grey, Fading, Canada Sq.) tétel az I Wish I Could Stay Here című első lemezről. Jött egy blokk a Colourmeinkindness-ről, szerencsére a jobb tételeket válogatták ki aznap estére, így volt Pine, Bad Apple és Spoiled is. A tavalyi EP mindkét saját szerzeménye is lement, még pár régi dal, majd a végén Crickets Throw Their Voice. A banda és a közönség is kitett magáért, az egyetlen negatívum, hogy kb. 10 percnek tűnt az egész, jó lett volna, ha kapnak még legalább egy negyed órát. És persze az sem zavart volna, ha legalább egy dalt elővesznek az első EP-ről. Sajnos így a The Mighty Mighty Bosstones kimaradt, pedig mindenki áradozott, hogy frankó volt, de a Basement sokkal jobb lehetett, csak ezt a kevésbé műértő barátaim nem tudhatják. Na de itt gyorsultak be igazán a dolgok, egyenesen arányosan, ahogyan a fáradságtól kezdtem lelassulni.
Szóval az egyik lényeg: As Friends Rust! Tinikorom egyik abszolút kedvenc hardcore-punk bandája a színpadon. Annyira hihetetlen volt az egész, hogy valójában én sem hittem el, hogy ez most tényleg megtörténik. Azt sem akartam, hogy mennyire rosszul szólt, aztán szerencsére középre, ill. teljesen előre mentem, és ott már tökéletesen élvezhető volt. A banda és a közönség itt is tökéletes kölcsönhatásba került egymással, egyszerűen öröm és boldogság volt az egész. Minden klasszik dal lement, szerencsére a két kedvencem (First Song on the Tape You Make Her, More Than Just a Music, It’s a Hairstyle) is felfért a setlistre. (A bandával készült egy interjú is, remélem mindenki olvasta!) Az Agnostic Front és a Millencolin kimaradt, az előbbi már túlságosan nevetséges, utóbbi meg bőven több mint unalmassá vált, így úgy döntöttem, hogy ismét megnézem a már jó néhányszor elkapott Make Do and Mend-et! Jobboldalról ők is borzasztóan szóltak, középről már sokkal jobban, de valahogy furán játszották a számaikat. Az idei nagylemez kicsit vissza az alapokhoz, ami persze plusz pont, de a koncert eléggé semmilyen volt. Persze a számok önmagukban még mindig jók, de nagyon érdekesen játszották őket. Pl. az Unknowingly Strong elejét fel sem ismertem, pedig ha álmomból keltenek akkor is tudom minden hangját. A fontosabb dalok persze lementek, volt Oak Square, Thanks, St. Anne, TL (amit valahogy mindig eljátszanak, amikor látom őket, közben a külföldi ismerőseim panaszkodnak, hogy sosem játsszák, haha).
És aztán tényleg jött a fesztivál lényege, számomra egyértelműen a legfontosabb hardcore banda: színpadon az American Nightmare! Amikor odaértem már fent volt az angyalos zászló, majd nemsokára hirtelen sötét lett, és bamm! Hihetetlen volt az egész, elkezdődött. Hihetetlen pontosan és feszesen nyomták, felment bennem az adrenalin rendesen. Este fél 12-kor ez teljesen ideális ugyebár. Volt Love American, We Are, Protest Song #00, AM/PM, Hearts, The Ice Age is Coming, Please Die!, és még sorolhatnám. A közönség sajnos elég prosztó volt, a legnagyobb szégyenfolt tényleg az volt, amikor páran ördögvilláztak az első sorban. De hát a fesztivál Nyugat-Európában is csak fesztivál… Egyedül a Young Hearts Be Free Tonight című trekket hiányoltam, a szett vége a Farewell, és a There’s a Black Hole… volt. A banda tényleg annyira tökéletes volt, hogy napokig azon gondolkodtam, hogy ezt még egyszer az életben át kell élnem. De szigorúan csak klubbulira vagyok hajlandó elmenni. A Refused második reunionjával annyira nem tudok mit kezdeni, hogy tüntetőleg bele sem néztem. A legenda státuszt és az elveiket is most váltják be aprópénzre, legalább olyan szomorú ez az egész történet mint a Black Flag hullája feletti marakodás. Megvártuk egyik útitársunkat, majd elindultunk fél 2 körül a kocsihoz, mert tudtuk, hogy a 4:30-as kelés gyorsan el fog jönni, reggel ugyanis még el kellett jutnunk Charleroi-ba a reptérre. Du. 11 körül értem haza, olyan koszosan, hogy a 4-6-oson úgy néztek az emberek, mintha UFO-t láttak volna. A fesztivál összességében nagyon megérte, nagyon jó bandákat láttam, a probléma az, hogy ez még mindig nagyon fárasztó, ahogy öregszik az ember meg csak fárasztóbb lesz. Sajnos a timeline nélkül ezt a beszámolót sem tudtam volna megírni, mert kb. csak 4-5 banda ugrik be mindig a két napból, pedig ugye jóval többet sikerült abszolválni. Remélem jövőre is érdemes lesz elmenni Belgiumba!
