2015. május 17.
A Bringin’ It Back minifesztivál nagyszerű és kimerítő kínálata után, kaptunk még egy igazi csemegét a Phoenix Music Hungary jóvoltából, mely az A38-as hajón került megrendezésre olyan fellépőkkel, mint a Being As An Ocean, Trash Talk, Deez Nuts és a Stick To Your Guns! Ezen a rendezvényen is minőségi produkciókat kaptunk és nagyon jól éreztük magunkat. Mi így láttuk az estét:
A dallamos hardcore (és persze poszt-hardcore) körökben egyre nagyobb szeretetnek örvendő Being As An Ocean kezdte az estét, hogy mindenki lelke meglágyuljon a zúzás előtt a zenekar spoken word érzelemjátékával. A terem kezdés előtt 10 perccel még csak félig volt, de mire az első szám felcsendült, már bőven betöltöttük a teret. Az erőteljes kezdéssel jellemezném a bulit, hiszen Joel már kapásból a tömegben kezdte, amit úgy a koncert végéig tartott is, teljesen együtt élt a bulival és a közönséggel, ami nagyon szimpatikus volt. Szíves örömest átnyújtotta a mikrofont a közönségnek, ahogy a bodysurf ének kombó is remekül ment neki. A hangzás és a hangulat is hátborzongatóan jó volt, engem végig rázott a hideg. Ami a többieken is látszott, hiszen mindenki együtt énekelt, a Little Ritchitől kezdve a The hardest part… című nagy kedvencig az összes dal megszólalt a torkokból. Tökéletes felvezetése volt az estének, hiszen ez a koncert inkább mélyebb volt, mint zúzda, de pont így volt tökéletes, mert a srácok így is kellőképp bepörgették a tömeget. (Galló Tímea)
A kifejezetten termetes Lee Spielman vezette Trash Talk nem csak az este kakukktojása volt, a zenekar ugyanis összességében is kilóg a modern hardcore lehető legtöbb miliőjéből. Rövidke, de annál velősebb dalaik, a Tyler, the Creator nevével fémjelzett Odd Future hip-hop kollektívával ápolt bensőséges kapcsolatuk csak mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a Trash Talk első látásra/hallásra megragadja a befogadót. Teljesítményüket a fellépéseiken is a féktelen lendület, a közönség bevonása a rosszalkodásba, és a lehető legkevesebb nyelvi, és legtöbb „testi kontaktus” kialakítása jellemzi, nem volt ez másképp az A38 fedélzetén sem. Amiért mégis fura és nem feltétlen kellemes légköre lett a bulinak az mindössze az volt, hogy a közönség zömébe a szar is belefagyott, mikor Spielman a képükbe mászott, vagy rájuk rontott, hogy hergelje őket egy kis játszadozásra. Mire a kölykök felszabadultak volna a zenére, addigra mindig vége lett egy-egy dalnak, és már jött is a következő agyfagyás. Ettől az elidegenedéstől eltekintve a Trash Talk nemcsak szokatlan, hanem minden szempontból hibátlan produkciót nyújtott a fél órájában, amibe még az előzőleg a backstage-ben Spielman által csocsóban alaposan elpicsázott Deez Nuts-gitáros Matt Rogers is belefért egy dal erejéig. (Tóth Martin)
A Deez Nutsot tök menő fikázni meg minden, akárcsak kvázi egy Limp Bizkitet, pedig megfelelő helyen kezelve őket mindkettő egy popularista szórakoztató produkció, komolyabb intenciók nélkül. Ez ismét be is bizonyosodott. Talán a kiváló hangosítás, és a pont eltalált alkoholmennyiség érdeme lehet az, hogy a mogyorók eddigi legjobb fellépésüket adták most itthon. A faék egyszerűségű, de teljesen jól működő bulihimnuszok egyben, és vaskosan szóltak, a közönség fel is oldódott rögvest. Valaki túlságosan is, a magát túlpozícionáló, zenekar óriási cimborájának érző szőke srácot például J.J. Peters egy rosszabb passzban simán visszapofozta volna a helyére (ami nem a monitorláda). A kontaktust nem vitték túlzásba, a kiszámítható recept a király hangzás miatt viszont bevált, tagadhatatlan, hogy az új lemezről játszott dalok már sokkal okosabban íródtak a közönség igényeit figyelembe véve, jövőre már azokat is mindenki kívülről fújja majd, ez biztos. Mint ahogy az is, hogy soha nem fognak ezek kilépni a Band of Brothers árnyékából. (Tóth Martin)
A kaliforniai ötösnek sikerült megint egy több szempontból is eszméletlen jó koncertet adnia. A helyszín és az előkészületek adottak voltak ahhoz, hogy mind a négy fellépő a legszebb dallamait, és legjobb tudását mutathassa meg a közönségnek. A hangszerek tisztán szóltak, többször is szájtátva néztem, ami a színpadon – vagy ugye előtte és a közönségben zajlott. A négy zenekar nem mondható egymásnak túl kompatibilisnek, mégis erősnek és egységesnek mutatkozott ez a kavalkád. A Being As An Ocean híresen lágy, szenvedélyes dalai is éppen annyira acélosan erősek voltak, mint a Trash Talk bámulatos másfélperces rombolásai, vagy a Deez Nuts összeölelkezős zúzásai. A Stick To Your Guns fellépése volt a pont az i betűn vagy a hab a tortán (több közhelyes metafora nem jut eszembe). A közönség egésze a színpadhoz tapadva, önkívületben üvöltötte a jól ismert slágereket, a jó öreg, régi kedvenc dalokat, az új szerzeményekkel együtt. A zenekar vitathatatlanul kultikus és az eddigi anyagaik is erről tesznek bizonyságot. Nem akarom most méltatni a bandát sem az albumaikat, azt hiszem, mindnyájunknak van képünk már róluk; az élő produkcióik sokkal érdekesebbek. A STYG egésze amúgy is sokkal inkább való koncerttermekbe, tömegek elé-közé, mint steril boncasztalokra. Amikor felhangzottak az ismerős riffek, vagy hangsúlyos, össze nem téveszthető részek, azonnal beindult a tömeg; az összhangzásra semmi panaszunk nem lehetett. Nagy öröm volt még, hogy a frontember, Jesse Barnett hangja nagyon jó minőségben szólt, szépen követve a dalíveket, jól váltogatva a mély hangokat, hörgéseket, üvöltözéseket a kevés, de dallamos énekkel együtt. Kissé elvesztettem az időérzékemet, így nem tudom, hogy milyen hosszú volt a koncert, de a dózis, amit kaptunk nagymértékű volt; súlyosan letarolta a tömeget. A kezdő Nobody első akkordjától, a záró, Against Them All utolsó levegővételéig együtt élt a közönség a zenével, a zenekarral. A válogatás szintén kedvünkre való volt, szinte mindegyik tétel megérdemelné, hogy kiemeljük (de ugye mindenki be tudja ütni a keresőbe a setlist.fm-et). Én nem érzékeltem különbséget a legutolsó, idei, Disobedient album dalai, és az előző alkotások között, élőben és ebben a válogatásban minden a helyén szólt, mindennek megvolt a szerepe. A számomra leginkább várt Bringing You Down alatt sikeresen lezúzták többünk arcát, fejét, végtagjait a stage divingolók, de nem volt idő pihenni vagy meglepődni; a We Still Belive alatt már egy masszává vált a színpad előtti sáv, nem lehetett egyes emberekre bontani a közeget. Szuper volt, hangos, élvezhető, sörtől csöpögő, izzadt és boldog ez az este. (Berta Beáta)
Ismét nagy köszönet a szervezőknek, a helyszínen dolgozóknak; igazi profi és hibátlan estét bonyolítottak le, újabb nagyszerű élményt adva azoknak, akik ellátogattak a rendezvényre.
