Igényes poszt-metal Finnországból, itt a Callisto új lemeze!

A poszt-metalban utazó finn Callisto (ami egyébként a Jupiter egyik holdja) 2001-es indulása óta sokat finomított a hangzásán, legújabb anyaguk a Secret Youth ékes bizonyítéka ennek, nem hiába írják le a tagok progresszív noise rock-ként a jelenlegi csapásirányt. Divatos manapság a poszt jelzővel dobálózni, pláne progresszív(nek vélt) bandák esetében, de amit ezen az új albumukon felvonultatnak, az bátran odahelyezhető ebbe a skatulyába. Az élőben hét fősre duzzadó zenekar friss anyaga kellemes meglepetést okozhat nem csak azoknak, akiket kiver a víz, ha meghallják a ’poszt’ jelzőt egy hasonszőrű bandával kapcsolatban.

Rögtön az albumot nyitó Pale Pretender első hangjainál az az érzésünk támadhat, hogy az Isis Panopticon lemezét tettük fel, ha nem is egyértelmű nyúlásról, inkább hangulati átfedésről beszélhetünk esetünkben. Ez az érzés az album hátralévő részében is feltűnhet, ami talán nem is akkora baj, ugyanis ettől eltekintve a Secret Youth egészén végighalad egy egységes atmoszféra, ami belengi a teljes játékidőt. Az album előrehaladtával találkozhatunk még sok más érdekes megoldással, a hatásaikat elég egyértelműen beépítették a dalokba, ezek csak elsőre furcsák, de tetten érhető az egyediségre való törekvés, ezt nem lehet elvitatni tőlük. A harmadikként érkező Acts című számuk kezdése pl. nagyon hajaz a Shadowplay-re (Joy Division), de egy gyors váltással egészen más megközelítést kap a szám. Ha egy olyan valakinek kellene bemutatni a Callisto zenéjét, aki még nem hallotta őket, akkor úgy lehetne a legegyszerűbben leírni, hogy az egész lemez olyan, mint a Crack The Skye korszakos Mastodon, sokkal kísérletezősebb – szellősebb hangszereléssel. A számok átlag 6 perc hosszúságúak, ezeket két rövidebb intermezzo szakítja meg, a játékidőből talán egy picit faragni lehetett volna, de a negatívumok sora itt véget is ér. A lemez hangzása több mint kielégítő, a számok többségében a basszusgitár a domináns hangszer, viszont a többnyire háttérben megbúvó szintetizátortémák is sokat hozzátesznek a lemez hangulatához. Jani Ala-Hukkala énekes hangja egyébként sokszor megtévesztésig hasonlít Aaron Stainthrope  My Dying Bride énekes hangjára, ezt egészítik ki néha hörgős énekkel. A számok felépítése és maga a lemez dinamikája remek dalszerzői vénáról árulkodik, a Callisto egy remek albumot szállított le a Secret Youth képében, aki még nem ismerné őket, mindenképp tegyen velük egy próbát! 7,5/10