2014. december 7.
Újabb Parkway Drive koncert, ismét teltház és teljes őrület. Úgy tűnik, lassan ebből hagyomány lesz, ez alkalommal ráadásul a metalcore színe-javát is sikerült magukkal hozniuk, garantálva egy felejthetetlen estét az arra fogékonyak számára. Igaz az ausztrálok új lemezét csak jövő nyáron lesz alkalmunk élőben is meghallgatni – ugye a VOLT fesztiválra hivatalosak a srácok, ahol majd újra megkapják, hogy strandnadrágban komolytalan ez a zene –, de van akkora szufla ebben az egészben, hogy másodjára is elvigye a hátán az estét. Vagy talán még ennél is több.
A színpad előtti közepes méretű területet már a jóval kezdés előtt igyekezett elfoglalni a közönség azon fele, akik megfelelő közelségből szerették volna élvezni az ausztrál fiatalok koncertjét. A Northlane tagjai percre pontosan fél hétkor léptek színpadra, s kis hazánkban másodjára is felcsendültek a ’Genesis’ első hangjai az előre betárazott hangsávokon, mi pedig már-már lélegzetvisszafojtva vártuk, vajon ez alkalommal megkapjuk-e azt a hatásvadász hangzást, ami a Singularity, így a csapat zenéjének is szerves részét képezi. Már a dob súlyából sejteni lehetett, most nem fog kelleni a megszólalás miatt szégyenkezniük, de még így is letaglózó erővel szólaltak meg a húros hangszerek. Nyoma sem volt az előző buli értékéből kemény pontokat levonó kivehetetlen maszlagnak, az alig huszonöt perces produkció teljes terjedelemében hasonló színvonalon zajlott – bár néhol az éneknek azért sikerült elvesznie a hangzavarban. A másik nagy kérdőjel természetesen éppen ehhez kapcsolódott: hogyan teljesít majd Marcus a zenekar friss frontembereként? Ugyan az első néhány számnál kissé felemásra sikeredtek a tiszta énektémák, de a záró ’Quantum Flux’ alatt már belejött a dologba. Adrian témáit valószínűleg ettől függetlenül sokan hiányolni fogják, Marcus nem is akart kényszeredetten ragaszkodni a már megszokott megoldásokhoz, sokkal inkább a saját stílusában képzeli el a régi számok megszólalását. Ezzel pedig nem volt különösebb gond. Bár az nyilvánvalóan ízlés kérdése, kinek mennyire jön be a modern metalcore Northlane által képviselt irányzata, ám ez a koncert tagadhatatlanul egy tehetséges csapatról tett tanúbizonyságot, akik nagyon is megérdemelték ezt a második nekifutást. A következő alkalommal remélhetőleg már egy új lemezzel és hosszabb játékidővel láthatjuk őket.
Az este nagy visszatérőjeként számon tartott Carnifex előadására már egészen sűrű embertömeg gyűlt a színpad köré, a trikók alól kivillanó csuklyaizmok pedig előrevetítették, hogy sokkal nagyobb mozgás várható, mint az előző zenés Zara termékbemutató alkalmával (persze itt csak a menő felsőkre gondolunk). A Carnifex gárdája nyomban belecsapott a közepébe, a hangzás szerencsére itt is a helyén volt, így az arcszaggatás a nyitányt követő percekben azonnal éreztette a hatását. Igaz, a nyolchónapos szünetet követő nagylemez nem lett egyértelmű mestermunka – akinek kimaradt volna, annak idején mi is írtunk a korongról –, de az vitathatatlan, hogy a megfelelő dalok kiválóan működnek élőben, és ez alkalommal is elvitték a hátukon az estét. A közönség látványosan élvezte a produkciót – ez pedig, ahogy várható volt, innentől kezdve exponenciális növekedésbe kezdett, a lendület pedig kitartott az este végéig. Ha már lendület, a Carnifex koncertje olyan volt, amilyennek lennie kellett: magabiztosan hozták a brutális breakdownokkal tűzdelt blastbeat futamokat, Scott igyekezett a közönséget minél aktívabb részvételre buzdítani, a záró ’Lie to My Face’ és ’Hell Choose Me’ pedig letudta a kötelező köröket is. A viszonylag rövid setlist az előadásmódnak köszönhetően maradandó élményt jelenhetett a csapat követőinek: kellő agresszió, dobhártyaszaggató kiállások és annyi circle pit felszólítás, ami után valószínűleg álmukban is folytatták a manőverezést, csak a biztonság kedvéért.
Egy kicsit talán igazságtalan a többi zenekarral szemben, de az este első, igazi nagy durranásának mindenképpen a németek számítottak, akik az európai metalcore színtérért tett munkásságuk nyomán valódi örömzenélésbe kezdhettek a színpadon, az elmúlt évek, illetve lemezek legnagyobb slágereit segítségül hívva. Az intenzív nyitány az előzőek után már alapkövetelménynek számított, ám a ’Counterweight’, na meg Marcus modoros belépője ennek ellenére is arcon találta az embert. A továbbiakban a legismertebb és legjobban működő szerzeményeikkel bombázták a közönséget (persze így is kimaradt néhány olyan cím, melyekért sokan lelkesedtek volna). A nézősereg minden korábbinál nagyobb érdeklődést mutatott a színpad előterében, a koncert folyamán még egy wall of death-hez egészen hasonlatos képződmény is létrejött. A legnagyobb megőrülések természetesen a már említett himnuszok közepette zajlottak, mint az ’Endzeit’ vagy a ’Voice of the Voiceless’, de még az élőben remekül működő ’Black Tears’ is elhangzott, ami annak ellenére, hogy csupán egy feldolgozás, sokak egyik kedvenc tételének számít. A zenekar teljesítményére nem lehetett panasz, a hangzás továbbra is bőven az elfogadható szinten belül mozgott, Marcus hangja mondjuk a koncert utolsó harmadában már egészen elhasználódott, de ezért egyáltalán nem neheztelhetünk rá, hiszen látszólag nagyon élvezte a lelkes közönséget.
A már-már állandó vendégnek számító ausztrál alakulat felbukkanása előtti húsz perc valahogy úgy nézett ki, hogy egyre több ember igyekezett a színpad elé furakodni, melynek hatására lépni sem lehetett a helyszínen. A nyitó ’Wild Eyes’ viszont egyből felülírta ezt az egészet, ugyanis nem csak lépni sikerült, de azon nyomban sokkal dinamikusabb mozgásba kezdett a közönség, így mindenki elkeveredett a jól megválasztott helyéről. A setlistet sikerült úgy összeállítaniuk, hogy mindenki megtalálja a maga számításait az este folyamán: a kétes megítélésű Atlasról csupán a súlyosabb, élőben jól működő (könnyen dúdolható dallamú/refrénű) szerzemények kerültek elő, így volt hely olyan dalok számára, mint a ’Mutiny’, a ’Siren’s Song’ vagy a ’Horizons’. Emiatt persze lemaradt például az egyébként kötelezőnek számító ’Boneyards’ és az ’Unrest’ is, de összességében nem lehetett belekötni a választott számokba. A közönség, ahogy azt már a korábbi alkalmakkor megszokhattuk, végig együtt énekelt Winstonnal, illetve folyamatos mozgásban volt; a Parkway Drive ismét látványosan együtt élvezte velünk az estét, még most is ugyanazok az őszinte és alázatos srácok, akik évekkel korábban voltak, és ugyanúgy hozzák azt a szintet, amit már megszokhattunk tőlük. Persze első élmények is remek lehetett, de ez az egész igazán azoknak szólt, akik már többször is szemtől szembe álltak a szörfalakulattal. Tulajdonképpen esély sem volt arra, hogy ne az történjen, ami az este folyamán lezajlott. A hangzás olykor igaz megbicsaklott, de itt is folyamatosan a hibák javításán fáradoztak a keverőpult mögött, ráadásul az egyszerre tizenöt helyről érkező hamis üvöltéseknek köszönhetően meg sem hallotta az ember. Legközelebb ugyanitt, de addig mindenki gyakorolja a teli-söröspohár-dobálást, mert volt egy-két nagyon harmatos próbálkozás is a dobogós mutatványok mellett. A koncertek után volt lehetőség a helyszínen elidőzni, de nem csak az afterparty apropóján – az igazi buli a ruhatárban kezdődött, de aki nem volt ott, az nem is tudja miből maradt ki!
A lehetőségért köszönet a Phoenix Music Hungarynak!
