Két év alatt szobaprojektből headline turnéig – kritika a Neck Deep lemezéről

Nem a legegyszerűbb feladat kivesézni egy pop-punk lemezt. A műfaj populárisabb ágában alkotó zenekarokban egyre kevesebb egyediséget lehet felfedezni, sokan csak a bejáratott paneleket sütik el a szokásos szövegtémákkal, altatásra vagy pedig a – sajnos egyre tipikusabb – „ezt már hallottam valahol” mondat sokszori ismétlésére késztetve a hallgatót. Mindezek tükrében mi is menthet meg egy ilyen típusú lemezt? A válasz egyszerűnek tűnik: jó dalokra van szükség. Olyan dalokra, amik megragadnak a hallgató fülében, amiket dúdol a buszon, vagy éppen amikre stage divingol egy forró nyári klub bulin. Persze ezt mondani könnyű, megvalósítani viszont annál nehezebb. A 2014-es év egyik legfeltörőbb pop-punk zenekarának, a Neck Deepnek vajon sikerült? Sokadik végighallgatás után magabiztosan kijelenthető, hogy igen, sikerült! A Wishful Thinking egy lendületes, fiatalos energiával teli lemez, amit a műfaj szerelmesei nyugodt szívvel tehetnek fel a polcra. A dalokból előjön mindaz, amiért szeretni lehet ezt a műfajt: fogós dallamok és gyors témák váltogatják egymást egy olyan slágeres egyveleget alkotva, ami méltán hozhatta meg a srácoknak a sikert. Igen erős indításként a Losing Teeth kezdi meg a lemezt, mely pattogós témáival és a szám végén lévő sing-alongjával azonnal beindítja az embert, aki a következő hallgatáskor már együtt dúdolja a dalt Ben Barlow-ékkal. A lemez talán legnagyobb erénye az, hogy körüllengi egy bizonyos könnyedség, de mindezek ellenére nem veszik el a lendület sem, sőt, az első három dal után a lemez csúcspontjának a belső pop-punk stílusgyakorlat négyesfogat, a Damsel In Distress – Zoltar Speaks – Growing Pains – Say What You Want tekinthető, ebben a négy dalban maximális fordulaton pörög a zenekar, instant koncertslágerekről van szó, amik azonnal beindítják az embert. Ezen a ponton viszont sajnos érezhetően leül a korong, a játékidő nagy részén felállított szintet törvényszerűen nem tudják hozni, kicsit megborul a minőségi egyensúly a lemez két része között: közel sem annyira fogós dalokat találunk a második periódusban, mint a fentebb dicsért első részben (ebben nagyon hasonlóan teljesítenek, mint a Handguns és a Forever Came Calling idei albumai). Ez alól a megállapítás alól csak az első lemezről újravett What Did You Expect? mondható kivételnek. Ez a dal még a kicsit puhább hangzással is hatalmas slágernek tekinthető, a lendületvesztett, kevésbé ütő dalok közül üde színfoltként hat. A lemez végén a zenekar pedig tovább adózik a rajongóinak: ugyanis Laura Whiteside is közreműködik az egyik dalban, akinek a gigasláger Part Of Me sorait is köszönhettük.

Összességében elmondható, hogy a Neck Deep egy maximálisan szerethető és tehetséges zenekar, akikben minden megvan ahhoz, hogy a pop-punk színtér egyik élzenekara legyenek. Nincs megállás, napokon belül megkezdődik az új lemezük felvétele igencsak illusztris nevek segítségével (Jeremy McKinnon, Tom Denney, Andrew Wade), így nem maradt más hátra, mint várni és reménykedni, hogy a lendületük kitart még jó pár kiváló lemez erejéig. 8/10