The Dillinger Escape Plan – Plagiarism (EP)

Idén nyár elején új kislemezzel jelentkezett az elvetemült, behatárolhatatlan The Dillinger Escape Plan. Ideje is volt már, mert a Miss Machine óta nem hallottunk róluk, pedig már éhezzük az enyhén beteg agymenésüket.

Itt van tehát ez a kislemez, 2 saját, és 4 feldolgozásdallal, exkluzívan az ITunes-on keresztül hozzáférhetővé téve.

Elsőként az Unretrofied csendül fel, ami egy TDEP szerzemény az előző lemezről, rövidített formában. Kissé NIN ízű, dallamos indusztriális szerzemény, kimondottan slágeres. Míg a verzék alatt folyamatosan arra számíthatsz, hogy a torzított énekből majd valami elmebeteg őrjöngés lesz, helyette egy abszolút rádióbarát, kórussal megtámogatott refrént kapod. De kérdem én, mi betegebb annál, mintha egy beteg zenekar slágert ír? Persze aztán csak előbújik a kisördög a srácokból, Greg is elereszt pár jellegzetes üvöltést, a széttördelt témákat is megkapjuk, de csak rövid időre. Remek dal, bár már ismerjük..

A folytatásban egy igazi Nine Inch Nails szerzemény csendül fel, a Wish. Ez is egy dallamosabb tétel, semmi húrtépés, egy pörgős rockszám, kezd furcsa lenni. A Massive Attack-tól az Angel is áldozatul esett a fiúknak. Egy könnyed, elszállós, lebegős, és bár semmi kíméletlenség nincs benne, mégis súlyos. És most egy kis grunge: a Soundgarden régi klasszikusa, a Jesus Christ Pose. Jó, jó, és mégsem. Töröm a fejem, mi is a gond ezekkel a dalokkal. Megvan. Egy feldolgozás akkor jó, ha az illető előadónak sikerül a saját képére formálnia az adott dalt. És ez az, ami véleményem szerint nem sikerült Dilingeréknek. Ugyanis gyakorlatilag egy az egyben eljátszották ezeket a nótákat, néhol Greg énekében lehet felfedezni olyat, ami az eredetiben nem volt, de túlzásba nem viszi, zenésztársai sem nagyon tördelik ripityára sem a berendezést, sem a számokat.

Ennek fényében komolyan félni kezdtem az negyedik feldolgozástól, ami egy kevéssé tehetséges popénekes, Justin Timberlake szerzeménye. És sajnos nem alaptalanul féltem, a Like I Love You ugyanis borzasztó. Még azokat a sikolyokat, hajlításokat is megkapjuk, amiktől olyan rossz tud lenni egy popsláger az MTV-n.

A kislemez becsületét az utolsó nóta, az utóbbi album záró tétele, a Perfekt Design élő verziója menti meg. Itt aztán végre igazi Dillingert hallunk. Hisztérikus ordibálás, széttördelt témák, jazz-es kiállások, tempóváltások, és persze tömény zúzás, pont amiért szeretjük őket.

A végső értékelésnél tanácstalan vagyok, a Justin feldolgozást tekintve a kislemez jó dalokat tartalmaz, más kérdés, hogy a feldolgozások mindenféle eredetiséget nélkülöznek, a két saját dal jó, de egyik sem új, elkélne már valami frissebb.

7/10.