Soen – Tellurian

Az első nagylemez, a Cognitive még egészen más utakon próbálkozott: technikás riffek, komplex megoldások csak nyomokban voltak felfedezhetőek, az egész a hangulat, illetve az általa előidézett érzelmekre épült, amely ugyan kellemesre sikeredett, a valódi érdekességek hiánya hagyott némi keserű szájízt. A folytatás tulajdonképpen az előd problémáit hivatott orvosolni, mégpedig úgy, hogy annak egyértelműen jól sikerült részeit szinte változatlanul hagyta (erős, szerethető atmoszféra), az instrumentális szekciót pedig a feje tetejére állította. Ehhez a progresszív rock tipikus elemeihez nyúltak vissza, egyfajta múltidéző stílusban, de szerencsére ezt sikerült olyan formába önteni, hogy az embernek nincs kellemetlen érzete, nem mesterkélt, nem művészkedő. Ahogy az egy ilyen anyagnál már-már szokványos: egy hatalmas, hangulatos utazásra invitál, ami néhol egy hullámvasút által nyújtott élményre fogja emlékeztetni a hallgatóját. Ezt nem a rossz és a jó elemek váltakozásától kell várnunk: a progresszív rockot helyenként már-már metalba illő elemekkel színesítik. Ezek főként a nagy súllyal érkező gitártémáknak köszönhetőek; ilyenkor érezhetően megelevenedik a lemez, erőteljessé válik, hogy aztán ismét a lágyabb témák domináljanak, fenntartva a folyamatos mozgás érzetét. Ez a recept persze meglehetősen nagy klisének számít a stíluson belül, azonban mégsem sikerül minden csapatnak megtartania az anyag egységét, pedig egy progresszív korongnál ez az egyik legfontosabb jellemvonás. A Soen gárdája szerencsére egy azon zenekarok közül, akik mindenfajta látványos erőlködés és művészkedés nélkül végre tudják hajtani ezt a kellemetlennek tűnő feladatot – erős kijelentés, de talán az Opeth is példát vehetne a csapatról, mielőtt egy újabb, több sebből vérző alkotással áll elő. Ha már itt tartunk, a ’Pluton’ első néhány másodperce lesz az, amikor biztosan ránézünk majd a lejátszónkra, mégis hogyan sikerült átugrania az Opeth Blackwater Park korongjára, de nem erről van szó, csupán néhány onnan kölcsönzött akkordról, illetve dobosról. A csapat egyik alapítója ugyanis Martin Lopez, aki korábban a már említett progresszív legenda színeiben zenélt. A hangszeres részek teli vannak izgalmas megoldásokkal, így a Cognitive után itt már erre is nagyobb odafigyeléssel fülelhetünk, viszont továbbra is ügyeltek arra, ne menjen a korong természetes folyásának kárára.

A Soen csapata tehát összerakott egy remek progresszív rock lemezt, amely van annyira tartalmas és izgalmas, hogy talán Steven Wilson következő alkotásáig is kihúzzuk vele az időt, de nagy valószínűséggel még az év vége felé is rábökhetünk majd a nevükre valamelyik toplistán. A Tellurian után, a Soen gárdáját már bizonyára nem lenne olyan megerőltető feladat elhelyezni azon a bizonyos térképen. (9/10)