2014. szeptember 11.
Ahogy azt bizonyára észrevettétek, az oldal sajnos kényelmesebb tempóba kapcsolt a nyár folyamán, de ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez idő alatt ne jelentek volna meg említésre méltó lemezek. A hőségnek egyelőre úgy tűnik vége, így itt az alkalom a méltatlanul, vagy épp megérdemelten hanyagolt albumok újbóli végighallgatására, egy közepes méretű összefoglaló keretein belül. Az első részben helyett kapott a Volumes hagyományos-djent lemeze, A Within The Ruins halálpontos produkciója, az Opeth újabb rendkívül megosztó korongja, a Trap Them óvatosabbá vált pusztítása, a Structures-lufi kipukkanása, a metalcore felmentésére érkezett Silent Screams lemez, és a hasonló célt kitűző Scars of Tomorrow is. Hamarosan pedig érkezik a folytatás!
Megjelenés: 2014. július 15.
Kiadó: Mediaskare Records
Műfaj: djent, metalcore
Támpont: Erra, Reflections, Monuments
A Volumes első nagylemeze ugyan helyenként tartalmazott emlékezetes megoldásokat, de mint teljes értékű korong, szép lassan elmerült a középszerű anyagok végeláthatatlan tengerében. Hogy miért? A veseszaggató hangzás, és a lemez kezdeti lendülete már középtájon unalomba fulladt, a végére pedig egy ragadós, elhatárolhatatlan masszává alakult át. Persze néhány szám egészen biztosan megragadt az emlékezetünkben – az én esetemben ez például az Intake és az Edge of The Earth –, de ennél sokkal többet nem sikerült kihozniuk belőle. A folytatás igazából nem volt kérdéses, sokkal inkább annak alkotóelemei; vajon ez alkalommal sikerül a felkerült tételekből valódi, egyéniséggel rendelkező szerzeményeket faragniuk? Erre a kérdésre most sem adható egyértelmű válasz, ugyanis az alapokat jelentő megoldások változatlanok, viszont helyenként egészen jelentős fejlődést fedezhetünk fel a számok szerkezetét illetően. A kiszámolt ritmizálások most is kellő súllyal érkeznek, azonban az azokat övező dallamközpontú megközelítés sokkal befogadhatóbbá és egyenletesebbé alakítja az összképet, egy jól követhető mederben tartva az eseményeket. Igaz már a VIA is tartalmazott lágyabb énektémákat, ez alkalommal, sokkal többször és sokkal határozottabban alkalmazzák – ez elsőre kissé meglepő lehet, ám a sokadik hallgatásra már egyértelműen a lemez javára írhatjuk. Megfelelő számú hallgatás pedig elengedhetetlen; most is könnyen elmehet mellettünk az anyag, azonban ha az ismerkedés során valamivel több energiát fektetünk bele a szokásosnál, könnyen a szívünkhöz nőhet. Egyébként csak egy sokadik djent korongnak fog tűnni, ami ugyan tartalmaz remek ötleteket, sőt még élvezzük is, de összességében elmarad a kiemelkedő alkotásoktól. 7/10 (Földesi Balázs)
Megjelenés: 2014. július 22.
Kiadó: eOne/Good Fight
Műfaj: deathcore, progresszív metal
Támpont: Beneath The Massacre, Born Of Osiris
Vannak zenekarok, akik a folyamatos megújulásban, a véget nem érő kísérletezésben látják a siker zálogát. Ilyenkor minden egyes friss lemezt kíváncsian helyezünk a lejátszóba, mivel teljesen sosem lehetünk biztosak abban, mit is fogunk hallani az elkövetkezendő percekben, bármikor arcon csaphat valami egészen elképesztő megoldás. És akkor jön a Withing The Ruins csapata, és nagy ívben tesz erre az egészre, tegyük hozzá, teljes joggal. Annak idején sikerült beletenyerelniük valamibe, amit azóta is ők űznek az egyik legszínvonalasabb és legszerethetőbb módon. Meglepetéseket tehát nem tőlük kell várnunk, de legalább abban biztosak lehetünk, hogy nem okoznak csalódást, és a dallamos technikázás szerelmeseinek lesz mit kibogozniuk. A Phenomena is a szokásos receptet követi: két adag döngölő breakdown és három kanál technikázás. Ezzel persze rengetegen próbálkoznak, itt azonban már rég nincs meg az erőltetettség érzete, mint a legtöbb hasonszőrű zenekar esetében. Az utolsó másodpercig átgondolt, jól összerakott lemez, pontosan annyira, amit megszokhattunk. Már az Elite is nagyon hasonlított az Invade megoldásaihoz, van itt egyáltalán bármi ismeretlen dolog? Ha az új gitáreffekteket, az egészen hajmeresztő dallamokat, a Mario témát, vagy a friss ritmizálásokat nem vesszük számba, egészen kevés. Azonban az egész ugyanolyan erőteljes, komplex és összefüggő, mint az eddigiek – sőt, talán ez alkalommal még az előző korongnál is jobban működik. A Within The Ruins tehát még mindig érti a dolgát, és rendkívül pofátlan módon harmadjára is képesek eladni ugyanabban a formában a produktumukat – méghozzá úgy, hogy továbbra is a remek jelzőt aggatjuk a lemezre. Persze felmerülhet a kérdés: vajon meddig lehet még ezt ilyen formában űzni? Ezt mi sem tudjuk, de amíg ilyen kellemes anyagokkal látnak el minket, inkább nem panaszkodunk. 8.5/10 (Földesi Balázs)
Megjelenés: 2014. augusztus 26.
Kiadó: Roadrunner Records
Műfaj: progresszív rock
Támpont: Porcupine Tree, Steven Wilson
A három évvel ezelőtti Heritage egy merész lépés, sőt ugrás volt az ismeretlenbe az Opeth részéről. Hátra hagytak ugyanis minden metal elemet, és csakis a progresszív rock oldalukra koncentráltak. Tették mindezt úgy, hogy közben kidomborították a korábban minimálisan jelenlévő pszichedelikus és ős-rock hatásaikat is. Persze, mondhatnátok, hogy de hiszen a Damnationön egyszer már bejött nekik ez a megközelítés, tehát valójában nem is olyan elvetemült ötlet ez. Viszont abban azért legtöbb rajongó egyetért, hogy a 2011-es korong nem volt egy Damnation, ahogyan a Pale Communion sem lesz az. A zene ugyanis nem sokat változott három év alatt: ismét a korai ’70-es évek szellemiségében fogantak a dalok, sok jóféle progresszív rock alaphoz (Genesis, Camel, Van der Graaf Generator) érkezik egy csipetnyi pszichedelia, meg némi blues alapú hard rock, mondjuk a Cusp of Eternityben. Egy fokkal talán harapósabb a megszólalás, mint legutóbb, de metal nem igen, death metal meg aztán végképp nem került a kosárba ezúttal (sem). Úgy látszik Mikael Åkerfeldt és csapata kitart amellett, hogy a kijelölt irány jó, úgyhogy ezúttal is a megkezdett úton haladnak tovább. Mondjuk arra nem árt emlékeznie, hogy éppen azért hathatott üdítőnek a váltás, mert a már sokat emlegetett 2003-as lemezt leszámítva az előző produkciók – a végig magas színvonal mellett – lépésről lépésre egyre kiszámíthatóbbak lettek. Sajnos ugyanez igaz az új albumra is: egységesebbek most a dalok, nincsenek kiugróan jazz rockos, post-rockos, vagy épp hard rockos hangnemben fogant tételek, mint legutóbb. Inkább azt mondhatnánk, hogy mindenből jutott ide is, oda is egy kevés. A legeltaláltabb talán a harmadikként elhangzó 10 perc feletti Moon Above, Sun Below, de a Rush ízektől sem mentes River is kellemes perceket tud okozni. Mindent egybevetve az időgépben eltévedt, metaltól mentes Opeth a sok ’70-es évek behatással együtt is valódi egyéniséggel bír, az egykori zsenialitásból és hátborzongató pillanatokból azonban érezhetően kevesebb akad most is, mint 10-15 éve. 7/10 (Falvay Gergely)
Megjelenés: 2014. június 10.
Kiadó: Prosthetic, Southern Lord, Deathwish Inc., Trash Art
Műfaj: crust punk
Támpont: Cursed, Nails
A Trap Them 2007-es berobbanása a Sleepwell Deconstructor debütalbummal és az azt követő Séance Prime EP-vel sokkal nagyobb lendületet adott a hardcore/crust színtérnek, mint amilyen sokat beszélnek róla. A crust megújításánál főleg a Tragedy jut az emberek eszébe, ami persze érthető, de a Trap Them úgy tudott új hangokat hozni, hogy jóval közelebb maradt a gyökerekhez azzal, hogy behozták a láncfűrészes gitárhangzást – ami az idő múlásával egyre finomodott, a zenével együtt, ugyanis a kezdeti kaotikus, rengeteg grind elemet is tartalmazó pusztulat sebességi fokozatát lejjebb állították pár fokozattal – több kevesebb sikerrel, mert a Darker Handcraft, bár egy baromi korrekt album, szépen besorolt a Cursed munkái mögé, miközben egyre többen egyre sötétebb dolgokat próbálnak alkotni körülöttük, így pedig elég nehéz relevánsnak maradni. Eltelt három év, és hőseinknél megint kicserélődött a teljes ritmusszekció (a dobok mögé a jelenleg tetszhalott The Red Chordból Brad Fickeisen került), ami már nem is meglepő, a zenekar már három basszusgitárost és hat dobost fogyasztott el az évek során, míg a mag – Ryan Mckenney énekes és Brian Izzi gitáros (akik már a Backstabbers Inc.-ben is alkottak rendesen, onnan viszont már kiszálltak, ezért kapott szárnyra a Trap Them) viszont maradtak. Ezen kívül azonban semmi nem változott, ahogy azt a már korábban kikerült Salted Crypts-ből le lehetett vonni. Az összetevők továbbra is ugyanazok, mint eddig, csak most talán a Darker Handcraftnál is óvatosabban és tagoltabban adagolva. A régi idők vadságát már csak a Habitland és a Gift And Gift Unsteady idézi fel, ezektől eltekintve elég könnyen behatárolhatóak a dalok – és ez volt tulajdonképpen a „gond” a Darker Handcrafttal is. Persze dalügyileg néhol igen rendben van a Blissfucker is: a már említett nyitódal egyszerűen megállíthatatlan lendületű, a Lungrunners kellemesen döngöl, a Bad Nones felütését egész jól csapja le a Former Lining Wide The Walls darája (mondjuk amilyen jó témák vannak benne, annyira unalmassá válik három perc alatt), és a Ransom Risen felépítése is tetszetős, mégis összességében nehézkesen működik a korong. Különösen a középen lévő, a Lungrunnerstől a Sanitationsig tartó hármas akadozik, de a Savage Climbers és a végén a két nagyobb lélegzetvételű darab összesen több mint 13 percét is feleslegesnek érzem, nem azért, mert rossz tételek lennének, csak teljesen megölik a lendületet. Ha az egyiket kiszedték volna, a Ransommal pedig felrázzák az előbb említett triót, érdekesebb lehetett volna az összhatás, így viszont nem érhet el túl magas pontszámot a lemez, ami amúgy borzasztóan jól szól (Kurt Ballou, nyilván) , de ebből a szempontból is beérték őket (oldalakig lehetne sorolni a hasonló hangzással operáló bandákat, ami a Sleepwell Deconstructor idején még lehetetlen lett volna), és Brian Mckenney karakteres hangja az, ami átemeli az erős középmezőnybe a brigádot. Voltak tehát már szebb napjai is a Trap Themnek, és 2014-ben nem basszák el annyira az ember örömét, mint pl. az Indian, vagy a Thou lemezei. 6/10 (Kolláth Benjámin)
Megjelenés: 2014. május 12.
Kiadó: Sumerian
Műfaj: metalcore
Támpont: Volumes, Misery Signals, Emmure
A Structures gárdája egyszerre csinál valamit nagyon jól, és nagyon rosszul. A kanadai banda ugyanis egyrészt egyre népszerűbb, egyre nagyobb turnék részese (első magyarországi fellépésük alkalmával ugye „csak” Veil of Maya és Vildhjarta kaliberű bandákkal játszottak közös színpadon, míg ugyanazon év novemberében már a Parkway Drive és az Emmure társaságában), viszont ezzel párhuzamosan a tagcseréknek, és persze a dalírói döntéseknek köszönhetően sokat veszítettek az érdekességükből. Hogy mire is gondolunk pontosan? A 2011-es debütalbum érdekessége – a mellett, hogy a mathcore elágazás, mely felé a mélyre hangolt metalcore mellett kacsingatnak a srácok, a metalcore-on belül mindig is az átlagnál izgalmas szegmensek közé tartozott – a pop punk beemelésében, illetve az apró ötletekben, jól eltalált váltásokban és szövegkiállásokban keresendő. 2014-re viszont, bár a matek és a laborhangzás maradt, minden más területen nagyon sokat butult a Structures zenéje. Ez persze abból a szempontból mindegy, hogy a hatásvadász eszköztár eddig sem feltétlenül tudta meggyőzni a kétkedőket a banda létjogosultságáról (a technikaorientált zenék cuki perverzei meg csak a szükséges rosszat látták benne) de azért az sajnálatos, hogy többé nem mondható el a Structures-ről, hogy bármiben is kitűnnének a tömegből. Persze azért akadnak emlékezetes témák, dallamok – bár az, hogy erre egészen a negyedik dalig kell várni, már alapból érezteti, hogy gondok lesznek a komplett lemezzel –, de dacára ennek, és a Drew York (Stray From The Path) és Adrian Fitipaldes (Northlane) vendégszerepléseknek, ez bizony egy roppant középszerű album. És hogy ezek után mondhatjuk-e azt, hogy a tavalyi év nagy durranásának ígérkező „progresszív metalcore” vonulat villámgyors kipukkadásra van ítélve? A metalcore jelenlegi állapotát tekintve egészen biztosan, bár ez a korong még mindig jóval reménykeltőbb, mint mondjuk a tavalyi Glass Cloud, a lemez közepétől kezdve a gitártémák is működnek, de azért messze nem ez lesz a kedvencünk a műfajból, ahogy a bandánál is sok jobbat ismerünk, pláne az élő teljesítményt tekintve. 5,5/10 (Bene Gábor)
Megjelenés: 2014. július 22.
Kiadó: Artery Recordings
Műfaj: metalcore
Támpont: Saviour, Prepared Like A Bride
Ha azt mondjuk, hogy egy jó énekhang el tud vinni egy egész bandát a hátán, akkor nem hazudunk nagyot. Persze jobban örülünk, ha nem egy nullanullákat ropogtató breakdownrengeteg öleli körbe a dallamokat, de kevésbé találjuk ezt frusztrálónak, ha szeretni tudjuk azt, amit a vokalista nyújtani tud. A Silent Screams előző nagylemezével próbálta a határokat feszegetni, hiszen hiába a Joey Sturgis által simára és pattogósra kevert hangzás, az okosnak alig mondható gitárok és a borzalmas-borzalmas (BORZALMAS) ordibálda srác majdnem tönkrevágta a hallgatási élményt. Volt (van) azonban egy olyan ütőkártyájuk Tom Craig énekes/basszusgitáros személyében, aki a hátára kapta az egész bagázst és körbefutotta velük a világot, tudniillik aranyból kiöntött torka és remek dallamai abszolút ellensúlyozni tudták az amúgy teljesen középszerű zenei alapot és teljesen élvezhetővé varázsolták a végső produktumot. Az elvárások az új lemezzel szemben akkor kezdtek el igazán magasak lenni, amikor kiderült, hogy lecserélték a hörgős srácot is (legyen áldott a nevük), így az új lemezt már egy abszolút semleges hangú barátjukkal veszik fel. Azt viszont úgy néz ki elfelejtették Tomnak mondani, hogy ez nem jelenti azt, hogy nem kell jó énekdallamokat írni, mert sajnos ebből a szempontból nem remekel a Hope For Now. Nem arról van szó, hogy nincs hihetetlen fülbemászó hangszíne még mindig, hanem egyszerűen megakad az egész albumon középszerű refrének világában és alig tud onnan kiszakadni. Ezen sajnos az sem segít, hogy elektronikával és sokkal okosabb megoldásokkal próbálkozik a hangszeres szekció, mert egyszerűen alig emelkednek ki az egyre csak az arcunkba ömlő metalcore közegből. A hangzás persze még mindig aprít és a lendület is rendben van, de a dalok csak folynak egymás után és nincs semmi ami ott tartana minket a végéig vagy neadjisten’ egy újrahallgatásra. Kocsiba meg háttérbe persze lehet ajánlani, de háttérzenéből már így is van épp elég. Talán egy kicsit magasra raktuk a lécet az előző album után és arra vártunk, hogy minden hibájukon túllépve megmentik a metalcore műfajt 2014-ben, de ez sajnos nem jött össze nekik. 5/10 (Jene Balázs)
Megjelenés: 2014. július 8.
Kiadó: Artery Recordings
Műfaj: metalcore
Támpont: Aftershock, Overcast, Hatebreed
Hogy mi értelme van Scars of Tomorrow lemezről írni 2014-ben? Ha más nem, akkor annyi, hogy ők is egy alternatívát szolgáltatnak arra, hogy is lehet ennyi év után még élettel megtölteni mindenki kedvenc metalcore-ját. De ne rohanjuk ennyire előre: még ha egy rakat szar is lenne ez a lemez, a Scars of Tomorrow valahogy tudja úgy tudja eljátszani a lerágott csont témákat, hogy közben nem igazán lehet haragudni rájuk. Egyrészt, mert az ezredfordulón kezdték gyűrni az ipart, amikor még nem hatottak paródiaszerűen a mélyrehangolt gitárok és a breakdownok, másrészt meg mert igen energikus koncertbandáról van szó, akik, ha nem vigyázol, simán rabul ejtenek egy élő fellépés alkalmával, ami épp ellentétes azzal, hogy stúdióbandákból (pl. ADTR, BMTH, Blink, 30STM) meg pont koncertek alkalmával lehet kiábrándulni. Persze, ahogy Hatebreed diszkográfiát darálni is legalább akkora élvezet, mint Szomszédok évadokat, felvetődik a kérdés, hogy mit tud egy olyan lemez nyújtani otthon, egy hideg limonádé mellett, aminek már az intrója is egy kibaszott breakdown? Annyit mondhatunk, hogy Orange County dühös gyermekei kihozták a maximumot a rendelkezésükre álló szerény eszköztárból, így a dalonkénti egy-két emlékezetes téma, a visszhangos gitárokkal megrakott atmoszférikus szakaszok el tudják érni, hogy újra hallani akarjuk ezt a slágerek és nagy katarzisok nélküli, a 2006-osnál egyértelműen gyengébb, de azért kedvelhető lemezt. Ha pedig azt is hozzátesszük, hogy prüntyögés, vagy „poszt-hardcore” vernyogás erőltetése helyett a témavilág inkább a klasszikus értelemben vett metalt, illetve a kilencvenes évek groove metallal átitatott, de DIY alapokon nyugvó metalcore zenekarait (pl. Aftershock, Overcast, Bloodjinn, stb.) idézi, nem is tűnik akkora csodának, hogy működni tud ez a korong. Zárásképpen le is vonhatjuk a konklúziót: napjaink metalcore-ja azért annyira unalmas, amennyire, mert e színtér jelenlegi szereplői vagy a múltban rekedtek, vagy egymást másolják, és csak a legbecsülendőbb bandák próbálkoznak új dolgokkal. És bár a múltidézés gyakrabban sül el a jól, mint a klóngyártás (lásd a „nu metal revival”-t vagy akár ezt a korongot), inkább hallgatnánk valóban innovatív hangzásokat. Persze azért ilyesmire is van példa, úgyhogy vigyázó fületek a brit színtérre vessétek, idén úgy tűnik, abból az irányból várhatóak a legizgibb dolgok! 6,5/10 (Bene Gábor)
