2014. június 4.
Mikor egy zenekarnak van tizenöt nagylemeze, saját repülőgépe, saját söre, az Anthrax gyermeki lelkesedéssel előzenél neki és minden második háztartásban található legalább egy, a nevével ellátott fekete póló, akkor bizony annak a zenekarnak jelentőségét felesleges is vitatni. Az Iron Maiden A heavy metal, és nemcsak azért, mert tényleg az övék a műfaj legjobb lemeze(i), vagy mert nekik vannak a legfaszábban megrajzolt mintáik, hanem mert majdhogynem 40 év után sem képesek veszteni hitelességükből és rokonszenvükből. A kEddie (bocsánat, erre már nagyon vártam) arénás fellépésük ismét bizonyította azt, hogy a név, maga az, hogy Iron Maiden képes a lehető legvegyesebb arculatú közönséget, közel teltházas szinten bevonzani. A lelkes, időutazó ősrajongók mellett bőségesen akadtak kultúrsznobok, de még hipszterkölykök is! Hogy hogy történhetett ez? Úgy, hogy az Iron Maiden mindenkit érdekel, és ez nagyon jól van így!
Amilyen lelkesen fogadhatták el az előzenekari felkérést Scott Ianék a Maidennek, én legalább olyan lelkesen vártam az ő produkciójukat az utóbbi hetekben. A tavalyi Budapest Parkos bulijukról sikeresen lemaradtam, így mondanom sem kell mennyire megörültem az Anthrax visszatérésének! Sajnos viszont cseppet sem volt szívmelengető látvány az, hogy az egyik kedvenc ritmusgitárosom és zenekara ezúttal egy meglehetősen szellős, szivárgó és aktívnak a legnagyobb jóindulattal sem titulálható közönséggel szembesült. Az pedig, hogy a legnagyobb éneklés és mozgolódás a kétperces AC/DC feldolgozásra volt egyenesen elkeserített. Pedig a csapat ezúttal is állati feszes és kemény volt, a Charlie Benante-et helyettesítő Jon Dette szerkója úgy szólt, hogy dobhártya nem maradt épségben, de akármennyire is király hallgatni (és nézni) a játékát, ez nem indokolná azt, hogy a gitárok ennyire elhalkuljanak mellette. Joey Belladonnát viszont minden bizonnyal hibernálták, amíg nem volt Anthrax-tag, ugyanis a négy éve visszatért frontember mintha ’87-ből teleportált volna a színpadra. Az egyébként, Maidenhez hasonlóan főleg korai szerzeményeket felvonultató, valamint a legutóbbi nagyszerű Worship Music lemezük dalaiból szemezgető fellépés végül egy bejelentéssel zárult, miszerint Scotték ahogy hazaérnek már rögzítik is a következő Anthrax anyagot. Éljen!
A monumentális, ezúttal a ’88-as Seventh Son of a Seventh Son lemez és turné képi világát idéző díszlet felhúzása közben szépen megtelt a csarnok. Az eddig megilletődött közönség pedig lassan elkezdte kántálni a várva várt zenekar nevét, így a Moonchild első akkordjainál már szabályos ováció öntött el mindenkit. Aztán elkezdődött. Az Iron Maiden a tőlük elvárt profizmussal és fiatalokat megszégyenítő energiával egy elképesztően lendületes, minden tervszerűséget elfeledtető produkcióba fogott. A lendület olyannyira nagy volt, hogy a dalok közt gyakran minden intermezzo elmaradt. Volt ugyan egy-két poénkodás a gulyáslevessel, de Dickinsonék nem igényelték a számok után a pihenőt (meg ugye a kommunikációt), ügyesen ütemezve elintézték a szusszanásokat inkább a számok közben. Ahogyan az lenni szokott Bruce minden tizedik percben vetkőzött/öltözött, hozta a Trooper zászlaját, a díszlet nótáról nótára átértelmeződött, a The Number of the Beast után a lángok és a különböző tűzijátékok is folyamatos akcióba léptek, jött a maszkos orgonista, de persze Eddie különböző megjelenései sem maradhattak el, melyek még mindig a legszórakoztatóbb kellékei a Maiden mulatságainak, hiába érkezésük kiszámíthatósága. A katarzis, az egyértelmű csúcspontja a tegnap estének a „főszereplő” Seventh Son of a Seventh Son előadása mellett számomra a Fear of the Dark volt. Valóban, ennek koreográfiáját akárhányszor megnézhettük már a koncertvideókon, élőben viszont még mindig ez a legmeghatóbb része az Iron Maiden fellépéseinek. Őszintén azért én a koncert utolsó pillanatáig naivan reménykedtem méltatlanul keveset játszott kedvencem, a Hallowed By Thy Name felcsendülésében, de ennek hiányában sem lehet panaszom a setlistre. Egyedül a keverés az, ami bizony nem kevés kívánnivalót hagyott maga után. Talán a zenekar szokatlan háromgitáros felállásából kifolyólag, de méltatlanul gyenge megszólalást sikerült most összehozni a felelősöknek. A húrosok szólamai már az Anthrax esetében hol összefolytak, hol túlságosan nagy hangerőkülönbséget hallattak, a dobok viszont az említett előzenekar esetében sokkal jobban éltek. Dickinson hangja ugyan még mindig rendkívül király, korosztályából messze kiemelkedő, Steve Harris, a brit oroszlán basszusgitárjának megszólalása pedig védjegy, de az ő hangerejük olykor indokolatlanul üvöltött. Gyakori vitatéma, hogy mennyire jó ötlet a Maidennek az új lemezek helyett az ehhez hasonló, múltjukra reflektáló, tematikus turnékkal foglalkozniuk. A tegnap este alapján az én álláspontom viszont változatlan maradt: amíg valaki ilyen minőségben képes önmaga életművének legkiemelkedőbb pillanatai előtt tisztelegni, addig a „hakni” jelzőt senki nem ejtheti ki a száján velük kapcsolatban. Ha van olyan diszkográfia, melyből fellehet építeni egyenként látványos és izgalmas tematikus előadásokat, az bizony az Iron Maidené!
