Ahogy ti láttátok: Groezrock 2014, 2. rész

A beszámolót készítette: Sabján Bence

A nap legkellemetlenebb kompromisszuma, hogy lemondtunk a Descendents-ről és jó előre bekészítettük magunkat az Etnies sátorba, mert jött nagy kedvencünk az H2O. Azon kevés zenekarok közül valók, akikből sosem elég. A nagyszínpad exkluzív fellépője ellenére a sátor megtelt csordultig. Az első hangokkal beindult a buli. Táncolni nem volt hely, a közönség inkább masszaszerűen hullámzott a színpad előtt, amiről folyamatosan hullottak a diverek. Ordítottunk minden szót. Az elején főleg újabb számokkal. Majd színpadra lépett Walter Schreifels és együtt nyomták el a DFTS, DFTS-t a Warzone-tól. Scott Vogel is előkerült a színpad szélén ácsorgók közül, nélküle nem lehet ilyesmit elkövetni. J Beindult a jammelés, volt Pennywise Bro Hymn refrén és egy negyed U2 szám. Megjelent Todd Youth, aki mind a mai napig a banda egyik fő dalszerzője és oszlopos tagja, de ne is emlékszem mikor láttam utoljára fellépni velük (ha láttam valaha). Ez főleg annak köszönhető, hogy a Offspring turnégitárosa, így ezért lehet szükség a folyamatos besegítésre az H2O-ban. Ha már öszefutott a két csapat a fesztivál, eltoltajk egy régi számot együtt a Memory Lane-t, de úgy érzem Todd már nem sokra emlékezett a dalból. Nem úgy mint Freddy, aki hibátlanul nyomta a maga részét a Guilty By Association-ben. Mad Joe a Wisdom In Chains-ből a Fiarweather Friend-ben helyettesítette Lou Kollert. A featelés kimaxolása. Hehehe. A hangulat végig óriási volt. Ez lehetett a buli, amikor az összes füvet kitaposták a sátorban. Zárásnak What Happened? és a színpad eltűnt egy üvöltő emberhegy alatt. 10 pont.

Miután magunkhoz tértünk belenéztünk a Brand New-ba, de nem értettük, mire a felhajtás. Körbe jártunk, konstatáltuk, hogy Everlast is játszik, majd elmentünk Quicksand-re az Impericon sátrába, ahol meglepően kevés embert találtunk. Lazán ácsorgó félház. Beséltáltunk kényelmesen oda, ahol korábban még pit lehetett és megnéztünk pár számot. Nekem kell hozzá egy hangulat, hogy hosszabban szívesen hallgassam. Éjfélre aztán minden kisebb színpad műsora végéhez ért, a bazárt már bezárták, következett a nagyszínpadon az est főfellépője. Gimiben hallgattam még NOFX-et, a kilencvenes évek közepén kiadott albumaikat ismerem igazán, 2000 után már egy új lemezt sem hallgattam meg. No pont az ilyen vén hülyéknek huszadik évfordulója alkalmából a teljes Punk In Drublic album lejátszását ígérték. Őszintén nem tudnám megmondani, hogy tartották-e a szavukat. Viccelődtek vele, hogy ezt nem gondolhattuk komolyan, de ki hisz nekik? Lehet, hogy meg volt. A lényeg biztosan! Mindig jó őket megnézni, mert egy stand up comedy kellemes zenés aláfestéssel és 2-3 nagy klasszikus is elhangzik mindig. A különleges alkalom nagyban javította az arányt. Bár az I Heard They Suck Live lett volna a lemez, amit ismételnek! Nem bírtam volna ki hátul ácsorogva, bármilyen fáradt is voltam. Úgy tűnt a sátor végében körülöttünk, bárhova is álltunk, seggfejek voltak mindenhol. A másfél órás szett végére öröm volt végre hazaindulni.

Második nap sokkal összeszedettebbek voltunk. Csatlakoztunk a megőrző használók bölcs családjához. Nem jó lemezeket szorongatni egy szövettáskában a tömeg közepén. Nem jó beöltözve ugrálni és zihálni. Jó viszont időben érkezni és minden korai bandát kihagyni. Hehe. A délutáni felhozatal két számunkra legfontosabb fellépőjét pont egy időre rakták. Pech. Kezdtünk az Apologies I Have None-al, gondolva, hogy átmegyünk majd a Done Dying-ba is belenézni. De az angolok eleinte a Black Everything című új lemez hosszú számait preferálták és csak később tértek rá a London LP slágereire. Azok viszont annyira megfogtak minket, hogy alig bírtuk otthagyni őket. Közben az öreg hardcore hősök rövid és gyors dalaikkal már be is fejezték műsorukat a kapott időkeretet ki se használva. Gáz, de ez van. Kicsit vigasztal, hogy a zenészek érdekesebbek lettek volna, mint maga a zene. Rendben meg van csinálva a Done Dying, de nem egy Outspoken.

A nagyszínpad napi kínálata, hogy a Casualties nyitott a belga Picsa előtt, majd egy nagyon erős négyes következett a kali-punk, poppunk rajongóknak: Snuff, All, Screeching Weasel, NFG. Kár, hogy ebből semmit sem láttunk. Az Impericon metal napot tartott, ami nagyban megdobta a látogatók számát és távol tartott minket. A Doomriders az egyetlen, amit bánok közülük és már arra sem emlékszem miért? Kajálhattunk, vagy a Shell Beach-el érkezett magyar kontingenssel lógtunk. Totik Zoliék a Machbet színpadon léptek fel. A legkisebb helyszín egy vitorla szerű fél sátorral a színpad felett. Napközben amolyan tehetségkutató jelleggel, este pedig a kordont biztosan nem igénylő akusztikus és ska fellépőkkel. Voltak érdeklődők, ha nem is értek el tömegeket, de pár száz ember láthatta mit tudnak. A színpad mellett a Machbet cipőboltot és borbélyműhelyt is működtetett. Figyelmünket mégis a Hardcore Help Foundation standja vonta el. Turkáltunk pólókat és lemezeket, melyek árát egyéni megegyezés alapján együtt szabtuk meg.

A lényeg szombaton is az Etnies sátorban kapott helyet. Későn érkezve a Touché Amoré koncertjére, már csak kívül volt hely. Nos ez meg is felelt a vacsorázáshoz. Egész jó wok tésztát ettem és a zenéről figyelmem a sátorban kavargó porfelhő vonta el. Oda készülünk bejutni. Pontosan oda, ahol a por felkavarodik és visszaszáll, miután a sátor nem engedi távozni. Tömve volt a hely és a fiatalok folyamatosan ugráltak. Az aktuális bandák többnyire számíthattak erre a reakcióra. De soron a Cro-Mags következett. Az átszerelést már a sátorban várta végig minden rajongó. A moshpit pöccre indult és olyan port kavart, ami gyorsan visszavett a lelkesedéből. Páran végig kitartóan rúgták a koszt, mi meg pólónkat szorítottuk a szánk és orrunk elé. Sorjáztak az Age Of Quarrel számok, volt Crush The Demoniac és Bad Brains feldolgozás. Hozták a papír formát, nem volt meglepetés. Ez alatt a ponyva alatt nagyobb megőrülés is volt már. Velünk ellentétben a többség nem miattuk jött. Hát ez már így alakult, panaszom csak a porra volt, ha az nincs, a buli is nagyobb lett volna. Ha már nem írnak új számokat, beiktathatnának 1-2 Leeway feldolgozást, ha már AJ Novello is velük játszik. De JJ sem csak egy Cro-Mags lemezen énekelt. Aztán a por megült a vállunkon, köptünk pár feketét és vártuk a Modern Life Is War-t. Visszatértek a fiatalok, megtelt a sátor és nagyon kemény koncertet kaptunk. Meglepődtem, hogy az új albumról, ami nekem személyes kedvencen alig játszottak, talán csak 2 számot. Bánatommal egyedül voltam, az igazi rajongók tudtak minden szót, minden refrént és olyan keményen bombázták az első sorokat a kamikaze stage diverek, ahogy addig még nem. Talán H2O-n. Nem volt egy rövid koncert és a hangulat nem akart alábbhagyni. Utlsó számuk a Dead Ramones aztán mindent tarolt. Jól szólt, hosszú volt, odarakták magukat rendesen, semmi ok nem lehet panaszra hacsak az nem, hogy egy ilyen alkalmi exkluzív buli sokakhoz nem jut el. Ez a zenekar írta és játszotta a Fuck The Sex Pistols című számot és refrénjét: Fuck The Glory Days. Ez nem csak érdekessé tette, hogy pont a Cro-Mags és Judge között lépnek fel elsöprő sikerrel, de mennyire jogos így leszólni a dinoszauruszokat, ha ők maguk meg ennyire exkluzívak. Sebaj, megint lett elől hely! Kis szünet után jött a Star Wars-os intro, érkezett Porcell és a többiek, majd kezdtek a Take Me Away-el. Beindult a színpad mászás és ugrálás, majd kicsit később Mike is előlépett a hangfalak mögül. Betegen kezdte a turnét, de ez egyáltalán nem látszott rajta. Hangja a régi, bár megizzadt rendesen, de nem fogyott kji a szuszból és a hangosítás is rendben volt. Váratlan fordulat számomra, hogy egy sátorban jobb hangzást tudtak összehozni, mint tavaly a Berlini klubban. Szakítottak a riffek, eszméletlen erős számokat írtak anno. Hamar be kellett látnunk, hogy aki beugrik, az nem ritkán földet is fog érni. Megfetrengtem magam is a koszban párszor. Lehet nem itt kellett volna megnézni őket, hanem egy tiszta helyen, ami méretében jobban passzol az igényekhez. Koszosan és boldogan hagytuk el a sátrat. Feltöltöttük magunkat a legolcsóbb itallal, Monsterrel és benéztünk Falling In Reverse-re.

Mi viccnek szántuk a megjelenést, de úgy tűnik a banda nem. Erősen lemaradtak az Avenged Sevenfold féle új glam hullámtól vagy 10 évvel. A sárorban amúgy csúfos félház és lézengés mutatta, hogy ez nem elég friss. Nagyszínpadon The Hives a fesztivál legmenőbb molinója előtt. Mintha ők is írtak volna pár számot azóta, hogy a Veni Vidi Vicious-t rongyosra hallgattam. Kolbászoltunk még körbe-körbe és tökéletes aláfestő zene volt a búcsúhoz a fesztiváltól. Igen el kellett búcsúzni előre. Könnyen megjósolható volt, hogy az Offspring után úgy hagyjuk magunk mögött a helyet, mintha lángokon állnak. Hehe. Talán már hallottátok hírét, de idén húsz éves a Smash. A húszévente egyszer adódó alkalom (ez se igaz, mert 20 éves mindenki csak egyszer lehet) pedig méltó megemlékezést kívánt. Tinédzser korom egyik legnagyobb kedvence pedig nem nézhető a legnagyobb sátor leghátsó sorából. Benyomultunk addig ahol azt gondoltuk, már nem pogo zóna, de még lesz hagulat és üvölt mindenki és ezt hellyel-közzel sikerült is jól kitalálni. Az albumot felvezető introval indult a show. Azonnal belecsaptak és sorjáztak az album számai megszakítás nélkül szépen sorban, ahogy mindig is hallgattuk. Dexter csináltathatott volna kamu fonatokat, de csak simán szarul nézett ki. Akarom mondani zakóban voltak. Szánalmas színpadi kép egy egykor punk zenekarról. Lement pár szám, mire megszólaltak és megkérdezték, hogy vagyunk? Kiderült, hogy ezek a robotok erre vannak kódolva. Egész este így ment. 3-4 számonként megkérdezték, hogy jól vagyunk-e és ha nem volt szerencsénk mondtak pár baromságot a saját hogylétükről. A számok még mindig ölnek, de a zenekar már csak egy vicc. Azért ördítottam, hogy bírtam minden szót. Anno ez teljesen kimaradt sajnos. És ha már így esett ennél jobban nem is lehetett volna pótolni. Dexter nem sokat gitározott csak néhány számban. Ahol szintén elkélt egy második gitáros ott Todd Morse segített be. Végül elértünk az album címadó számához, majd a végén Dexter kérdésére, hogy: Ennyi, igaz? a mi válaszunk az volt, hogy elindultunk a kijárat felé. De a rohadékok átvertek. Annyira lendületesek voltak, meg annyira belémívódott, hogy ez az utolsó szám, hogy észre sem vettem, hogy a legnagyobb sláger maradt ki. Milyen lett volna Self Esteem nélkül? Nemár, én meg észre se vettem. Szóval ezt három sorral hátrébb néztük, de annyival hangosabban sikítottam végig. A megfelelő részeknél egyébként hihetetlen volt hallani, ahogy több tízezer ember együtt üvölti a számokat, amik ha nem is szólnak sokról, de annál többet jelentettek egykor. „Ráadásként” volt még egy csokor rádiósláger, amibe az aktuális album dalai már nem fértek be.