Clouds – We Are Above You

Amelyik Clouds-ról most szó lesz, merthogy akad(t) egypár e néven ténykedő brigád az utóbbi néhány évtizedben, az durván leegyszerűsítve egyike a számtalan Cave Inhez, ill. annak egyes tagjaihoz köthető projektnek / zenekarnak. Pet Genius, Kid Kilowatt, Zozobra, Old Man Gloom, Octave Museum… nem szükséges tovább sorolnom, akinek mondanak valamit e nevek, tudja miről van szó. A várttól eltérően most nem Steve Brodsky az ötletgazda (róla majd egy következő cikkben), a Clouds a hajdani gitáros Adam McGrath gyermeke, de az érdeklődés hiányával valószínűleg így sem kell számolniuk, ahogy a kiadókeresés sem okozhatott túl sok álmatlan éjszakát a kéznél lévő Hydra Headdel.

A Clouds stílusát illetőleg nincs szándékomban különböző értelmetlen címkékkel próbálkozni, ha az Empires In Basements mélyen búgó, kicsit Melvins-ízű riffje hallatán, de legkésőbb a refrénnél úgyis valami mini megvilágosodás-féle fog majd végbemenni néhányaknál, meg ugye az is eléggé árulkodó, hogy a Torche-al és a Boris-szal turnéztak közösen a nyáron. A Queens Of The Stone Age rajongóknak is sűrűn ajánlgatott formáció esetében a feeling tehát borítékolható, lemezen biztosan, élőben meg főleg jó lehet. Igaz, hogy az a fiatalos, pimasz lendület és dallamérzék, amitől a Meanderthal a maga nemében kivédhetetlen slágergyűjteménnyé vált, a We Are Above You-n kisebb koncentrációban, eleinte csak pár dalban mutatkozik meg, például a Year Zeroban vagy a Playing Darkban, de a további hallgatásokkal egyre inkább kezdenek elkülönülni és működni a dalok, s onnantól hamar felfedik változatos arcukat. A szerényen Legendary Demora keresztelt előző művet nem hallottam, de a We Are Above You nem gyengébb, mint például az említett Torche lemez, csak más. Más a felépítése, más hangulatokat, érzéseket céloz meg, így másképp is hat, de ugyanúgy sikerrel fészkeli be magát az agyadba, ha adsz neki esélyt. Nem elejétől a végéig pörgős, fülbemászó slágerek gyűjteménye, itt befértek lassabb, ős-rock hangulatot árasztó, rock & rollos, vagy akár keményebb tételek is a repertoárba. Utóbbi végletről a tökös, punkos Horrification, s a tüzes, energikus Motion of the Ocean azok a dalok, melyek kevésbé ragadósak, de jót tesznek az adrenalin-szintnek, a Heisenberg Says viszont refrénben erős, akárcsak az említett, szinte táncolható Year Zreo. A Playing Dark vadabb, gyorsabb, s még egy vérciki úúúzós kórus is van benn, de működik, sőt, valósággal hiányozna, ha nem lenne. Szóval, akik a pörgős, vagy fogyasztóbarát dalokat kedvelik, itt is szemezgethetnek maguknak, azonban van még érdekesség ezeken túlmenően is.

A címében is árulkodó Slow Day hatalmas elszállás, lebegő dallamait hallva a ’70-es évek szinte megelevenedik a szobában; sokkal, sokkal inkább Led Zep, vagy Deep Purple, mint stoner (pedig ezt a címkét manapság minden feelingesebb rock bandára, pl. a fentebbiekre is rá szokás aggatni). A (Led Zeppelin-közeli) ének és az archaikus gitártémák mindegyike kifejező. A jammelős jellegű Glass House Rocks megint csak nagy ívű, a háttérben női kórussal kísért átszellemült dallamai szintén remekbeszabottak a maguk nemében, és a lassú, blues-os Garbage In Garbage Outban is lélek van, a pszichedelikus hangulat szinte kézzel fogható. Ezek a dalok számomra még erősebbek társaiknál, főleg, hogy egyik sincs rétestésztaként túlnyújtva (egyébként minden szám hosszára ráéreztek). A sound nem mellesleg olyannyira lélegző, hogy az egyik kedvenc Bad Seat végén a tapsot és az ünneplést szinte magad mellől hallod.

A bevezetőben említett projektek közül – bár többé-kevésbé mindegyiket kedvelem – egyik sem került olyan közel hozzám, mint anno a Cave In, de a Clouds lemeze esélyes rá, hogy faragjon a távolságból; változatos anyag, erős dalokkal és átható hangulattal. Akiknek az említettek jelentenek valamit, mindenképp ismerkedjenek vele.

8,5/10

http://www.myspace.com/cloudsrock
Forgalmazza a Lethal Conflict.