2008. október 5.
Korn. Gondolom nem kell senkinek bemutatni a zenekart, ami 10 éven keresztül stabilan araszolt a nagyobbnál nagyobb sikerek, a világhírnév felé, stílusán belül pedig minden egyes lemezével meg tudott újulni, mindig maga mögé utasítva a követőket. Aztán ahogy az lenni szokott, az eszméletlen magasságok után elkerülhetetlen a bukás, ami jelen esetben azért ugye eléggé relatív. De az tény, hogy a banda alapítótagjának, gitárosának kiválásával valami megszakadt. Az pedig különösen nagy port kavart, hogy mindezt a kereszténység nevében tette, amivel sokak szemében hamar nevetség tárgyává vált. De hogy mennyire komolyan gondolta annak idején az indokokat mi sem bizonyítja jobban, mint a szeptemberben megjelent első önálló lemeze, valamint a tavalyi esztendőben kiadott önéletrajzi könyve, mindkettő Save Me From Myself címmel. Azt hiszem aligha találhatott volna ennél frappánsabb címkét, mely mindent elárul azzal kapcsolatban, hogy mit is rejt a belbecs mindkét esetben.
Mindenekelőtt azért fontosnak tartom megjegyezni, hogy a Korn számomra mindig is A ZENEKAR volt, igazi elvakult fanatikus voltam, ami még szerencsére a banda korai státuszában uralkodott el rajtam. Így aztán első albummal ismertem meg a zenéjüket és onnantól kezdve lemezről lemezre egyre mélyebbre áshattam a tömény pszichózis világába a Korn-nal, ami a mindennapjaimat is igen jelentősen befolyásolta, illetve nem mellékesen a zenéjük miatt ragadtam a kezembe a basszusgitárt is. Aztán az idő előrehaladtával elvakult fanatizmusom egészséges rajongásba, majd szeretetbe, lankadatlan érdeklődésbe csapott át. Meg persze időközben zenei ízlésem is szélesedett és már nem csak 1 zenét hallgattam a nap 24 órájában. Aztán Head kilépett és valahogy megszakadt a kapcsolatom nekem is a többi taggal, illetve magával a Korn-nal. Persze távolról azért rajtuk tartottam a szemem, de nem úgy mint régen. Aztán jött a szólólemez híre, majd az első single, az érdeklődésem pedig egyre erősödött a végeredményt illetően, amit meghallva komolyabb háttérmunkába is fogtam a gitáros személyét illetően. Így jutottam el odáig, hogy néhány nappal ezelőtt már a könyvét foghattam a kezemben és újra azt a régi érzést éreztem elhatalmasodni magamon, mint anno. Persze előkerültek a lemezek is, amik tökéletes hátteret biztosítottak a 240 oldalas utazásomhoz egy ember életén keresztül a pokolból a mennyig.
Brian Welch, született 1970 június 19-én. Egy mindig vidám fickó, aki mindig vicces, mindig bohóckodik, ám ahogy az lenni szokott, ez csak az álca. Nincs ez másként az ő esetében sem. Feltárja legsötétebb titkait a szóban forgó könyvben, életének azon fejezetit, amikről a legtöbb embernek fogalma sincs, vagy csupán sejtése lehet.
Amolyan in medias res jelleggel rögtön az előszónál szembesülünk minden fontos dologgal, amit tudnunk kell, illetve érdemes Head-del kapcsolatban. Kisgyerekként mindig is arról álmodott, hogy rock sztár lesz, majd amikor mindezt elérte és milliókat keresett a zenéléssel, semmi más nem tudott vigaszt nyújtani a számára, csak a drogok. Persze hamar összekuszálódtak a dolgok a fejében és egyre többször játszott el a halál gondolatával, míg kislánya, Jennea volt a legnagyobb ellensúlyozó, bár egy idő után már ez is kevésnek tűnt. Szerette volna minden egyes koncertre magával vinni, de ahogy mondja, egy ilyen turné nem 5 éves kislányoknak való. A 2004-es nyári koncertsorozat végeztével otthonában ücsörgött éppen, amikor azon tűnődött, hogy micsoda csodálatos teremtés is a körülötte ugrándozó, angyali hangon éneklő lánya. Majd arra lett figyelmes, hogy egy Korn dalt danolászik, méghozzá az A.D.I.D.A.S. refrénjét, ami ugye annyit tesz, hogy All Day I Dream About Sex. Mindez pedig egy mindössze öt éves kislány szájából hangzott el, ezt ne felejtsük! Ez volt az a pont, amikor igazán komolyan elgondolkodott azon, hogy kilép a Korn-ból.
Egy átlagos családban, átlagos gyerekkora volt Bakersfield-ben. Az apa jófej volt, de ha ivott akkor jött a Mr. Hyde effektus. Kezelhetetlen dühkitörések jellemezték ilyenkor, amik később igen negatívan befolyásolták az ifjú Brian életét… Egy tipikus anya, és egy két évvel idősebb new wave-es bátyó, Geoff alkotta még a családot, akivel mindig veszekedett. Persze elsősorban az eltérő zenei ízlésnek köszönhetően. 10 éves korában kezdett el érdeklődni a zenélés iránt a zenész keresztapának köszönhetően. Először dobolni akart, de az apja persze lebeszélte róla a nyilvánvaló kellemetlen zajhatások miatt. Az első gitárja egy Peavey Mystic volt. A folyamatos gyakorlás mellett olyan zenéket hallgatott, mint az Iron Maiden, Ozzy, Judas Priest vagy épp Van Halen. Ha pedig épp nem gitározott, akkor kőkemény horrorfilmeket nézett, persze titokban, kedvenc külön kis világában, a ház alagsorában.
Mivel eléggé vizuális alkat vagyok, persze egyből megjelenik minden előttem, hisz az egész megfilmesítésért kiált, de persze nem gond, ha mindez csupán az ember fejében kerül lejátszásra. Az igencsak olvasmányos korai időkben néhány vicces momentum is található, amik azért persze nem igazán jellemzőek a könyv egészére. De az egyik ilyen az például, amikor az első füves élményét osztja meg velünk, ami ugyan számára néhány percnek tűnt a medence mellett ülve, de valójában négy órán keresztül volt ott szétfolyva, amiből az apa hazaérése zökkentette ki, hogy aztán magára erőltessen egy józan állapotot a családi vacsora kedvéért. Az otthoni agresszió teljesen lebénította, nem tudta a konfliktusokat kezelni az iskolában sem, így aztán mindig csak hagyta hogy megverjék. Itt kapta a Head becenevet is, amit akkoriban nem talált olyan jópofának, mint felnőtt fejjel.
A vallással 13 évesen ismerkedett meg akkori barátja, Kevin által, akinek sokat lógott a házában, ahol a család tagjai valahogy mindig Jézusról beszéltek, és nem nagyon tudta ezt hova tenni, hisz akkoriban neki fogalma nem volt ezekről a dolgokról. De az idő múlásával, illetve néhány beszélgetést követően valahogy megérintette a dolog. Egy, a Kevin anyjától kapott biblikus példabeszédet követően fordult elő az, hogy miután hazament, a fürdőszobában letérdepelve megkérte Jézust, hogy költözzön a szívébe. Nem volt teljesen tisztában vele, hogy mit is csinál, de valahogy pozitív érzések töltötték el… A középiskola megkezdésével megszakadt ez a barátság, viszont elkezdett együtt lógni a későbbi Korn tagokkal, elsőként egy bizonyos Reggeie Arvizu-val. Fieldy először a hathúrost nyúzta, amiben ugyan nem volt rossz, de túl jó sem. Ekkor kapta a jó tanácsot Head-től: „Haver, inkább kezdj el basszusozni. Kevesebb húr van rajta, és talán jobban tudsz bánni is vele.” :) Egy régi barát ült a dobok mögé, majd a folyamatos próbákat követően meglett az énekes is, azaz megalakult a Pierct. A bandával megkezdődtek a nagy piálások. Az első koncert után kilépett az énekes, de hamar összeálltak egy másik csonka bandával, ami aztán szintén földbe állt az első koncert után.
Apai nagyanyja halála után az apja még durvábban elkezdett inni, de később leszokott az alkoholról és a cigiről is, míg fia egyre komolyabban elmerült bennük, és barátnőjével is a lehető legrosszabbul bánt. Egy amolyan tipikus részeges bunkó volt, amit igazából ő maga sem tudott néha megmagyarázni. Majd eljött az idő, amikor David Silveria csatlakozott a duóhoz, aztán James Shaeffer is, akinek eladta első gitárját az erősítőjével együtt, mivel neki csak akusztikus gitárja volt akkor. Énekest nem találtak, a próbák pedig kezdtek unalmasak lenni. Végül feladták. A többiek Los Angeles-be költöztek és megalapították az LAPD-t (Love and Peace Dude) és az első szakításon is átesett Brian, akiben ekkor merült fel először az öngyilkosság gondolata. 18 évesen, érettségi után, munkát keresve úgy döntött, hogy a barátok után ered és minden nap ivott. Ezt megelégelve hazament, majd újra vissza LA-be apai segítséggel és kitanulta a hangmérnöki szakmát, de melót csak egy szalag mellett talált. Zenélni szinte egyáltalán nem zenélt, viszont sokat partizott az azóta Creep néven nyomuló barátokkal. Egy durva gomba élményt követően megfogadta, hogy csak semmi drog!
Visszatért a dolgos hétköznapokhoz, majd az elkerülhetetlen besokalláshoz. Pont pár nappal azelőtt, hogy újra visszatért volna Bakersfield-be, hogy a családi vállalkozásnál dolgozzon, David megkérte, hogy ugorjon le a próbájukra, és próbálják meg, hogy milyen lenne a Creep két gitárral. Az eredmény mindent elsöprő volt, és újra értelmet kapott Brian élete. Az első koncert után határozott döntés következett be. Ismét. Visszanézve a koncertjüket egyöntetűen megszavazták, hogy új énekes kell. Amíg nem találtak rá, addig is próbáltak, illetve koncerteztek. Egy hazalátogatásuk során James és Brian elment egy klubba ahol a szokásos helyi bandák játszottak. Amikor épp menni akartak, még visszanéztek és megvártak egy dalt az utolsóként fellépő Sex Art-ból. Teljesen magával ragadta őket az énekes mozgáskultúrája, megjelenése és nem utolsósorban egyéni hangja. Végül David szerezte meg a számát és hívta el egy közös jammelésre ami során a későbbi Need To-t játszották el. Megszületett a Korn, és még a Creep-es időkből megismert Ross Robinsonnal felvértezve megkezdték az új számok írását, majd jöttek a becenevek.
Elérkeztünk ahhoz az időszakhoz, amitől kezdve jóformán minden egyes oldalon találkozunk a meth (metamphetamine) nevével. Aki esetleg nem ismerné, ez a speed amerikai változata, és elég komoly metamorfózison tud átesni az ember, főleg a hosszútávú használatát követően. Először csak heti háromszor, titokban csinálta. Majd néhány hónap után rájött, hogy mindenki tolja a bandából. Mindezt pedig a zenekar haverjával/segítőjével, egy Ball Tounge becenevű sráccal, akinek a neve egy a közös szerezés alkalmával ragadt rá. A készen írt számok később, józanul már hülyeségnek hangzottak többnyire, de még így is van, amit megtartottak. Ilyen a Shoots and Ladders vagy a Helmet in the Bush, ami a meth-függőségről szól és arról, hogy Istentől kérnek segítséget, hogy megállítsa őket. Brian és Jon írta ezeket a dalokat egy átvirrasztott éjszakán.
Végül mind leálltak.
Egy év múlva jött a szerződés az Epic/Sony-val. Közben volt egy viharos kapcsolata egy speed-es csajjal, Rebekah-val, aminek szakítás lett a vége. Nem sokkal később kiderült, hogy terhes, de közösen megegyeztek az abortuszon. Együtt laktak a srácok, egy házban. Az első lemez felvételénél újra elkezdtek mindannyian speed-ezni. Majd jött a sokk, hogy Rebekah mégsem vetette el a gyereket, nem volt képes rá, viszont az örökbefogadás mellett döntöttek. Közben pedig útrakeltek első turnéjukra a Biohazard-dal és a House of Pain-nel.
24 éves korára apa lett. Ahogy az várható volt, felmerültek a kételyek, hogy hogyan is adhatják tovább másnak a gyermeküket, de mivel ez volt az egyetlen ésszerű döntés, fájó szívvel ugyan, de megtették. „A part of me died that day.” Az egész sztorinak a felvezetése, majd az érzések brutális kitörésének leírása nagyon hatásosra sikerült. Igazi szívszorító élmény, ami teljesen magába szippantott az olvasása során. Miután a speed feketelistára került, a kokain valahogy jónak tűnt. Egy darabig… A Bad Religion-nel, aztán pedig a Sick of it All-al turnéztak, mindkettőn idegeneknek érezték magukat a zenéjük miatt. A Marilyn Manson-nal közös túrán pedig elképesztően sötét, perverz dolgok történtek nap mint nap. A Megadeth tour alatt pedig még olyan is volt, hogy kés repült a színpadra, plusz Jonathan nagy jégeres lett, miden nap atom készre vágta magát. Az Ozzy turné után kiderült, hogy Jon-nak és akkori barátnőjének gyereke lesz és megtartják. A rossz emlékek újra előtörtek a múlttal kapcsolatban…
A második lemez, a Life is Peachy felvétele során megint előkerült a speed… A harmadik, Follow The Leader idején pedig Hollywood-ban sok új arccal megismerkedtek, többek között sok emberrel a pornóiparból. 1998-ban Rebekah újra terhes lett, ezúttal megtartották, hiszen úgy érezték, kaptak egy újabb esélyt az élettől, hogy kijavíthassák korábbi hibájukat. Összeházasodni ugyan nem akartak először, de mivel nagyon drága lett volna az egészségügyi ellátás, így aztán egy minden felhajtást nélkülöző esküvőt mégis tartottak. BOLDOGSÁG. VÉGRE! Megszületett Jennea.
Japán turné, majd Family Values – Hatalmas sztárok lettek, százezreket adtak el hetente a lemezeikből! Kezdtek elhatalmasodni a belső viszályok, Jonathan pedig egyre szorosabban kötődött a Jack Daniels-hez, ami után a prozac hozott némi megnyugvást. Megtanulták kezelni a hírnevet. A koncertek során egyre nehezebben viselte Head a partikat, a backstage bulikat, inkább lett volna otthon a családjával. Tehát igazából a színpadon eltöltött időn kívül mindent feladott volna. A 4. album idejére David eltávolodott kissé a többiektől. Fieldy-vel igazából az LAPD-s időkben sem voltak túl közel egymáshoz, valamint Fieldy hiphop sztár attitűdje sem volt ínyére senkinek. Aztán ugye egyre kevesebb időt töltött a családjával, amikor meg otthon volt akkor mindig előjöttek a dühkitörések, és a lánya is alig ismerte meg néha, ha épp hazatért egy hosszú út után. A felesége egyszer csak elhagyta, aki elkezdett skinhead-ekkel együtt lógni, amik rendszerint drogbulikba torkollottak, majd végül magához vette a kislányt és útra kelt vele a koncertekre. A válás után pedig hivatalosan is megkapta a felügyeleti jogot felette. Egy régi barát (D) a feleségével együtt segített a gyereknevelésben. A sráccal nagy ivászatok, drogozások kezdődtek el, majd visszaköltözött Bako-ba. Ekkorra mindenki túl volt már a váláson a bandán belül. Az Untouchables nótáinak a megszületése idején, Jonathan-en és Head-en kívül mindenki atomkész volt. Hatalmas partik mentek a különálló házakban, amiket az album megírásának idejére béreltek ki.
A turnéra külön buszokkal mentek, mert addigra már teljesen besokalltak egymástól. Illetve Head belevetette magát a partizásba, mivel se gyerek, se feleség nem volt a közelben, hogy visszatartsa bármitől is. De aztán néhány rossz csajozós sztori után rájött, hogy a drogok az ő igazi világa. Közben csúnyán összeveszett D feleségével is, aki többé aztán nem akart már vigyázni a lányára, aki a szüleihez került. Az Ozzfest alatt minden értelmét vesztette és a folyamatos drogozás közben minden koncert után csak ült a buszában beforgatva magát, kérdésekkel tele a feje, majd megjelent a halál gondolata (újra), mint egyetlen megoldás a problémákra. A világkörüli turnén ugyanez ment végig, csak Ozzy helyett a különböző országokat szalasztotta el lecsekkolni. A hazatérést követően folytatódott a mindennapi meth-ezés. Visszatért az ingatlan bizniszbe, ami elég jól ment, és ekkor elgondolkodott azon, hogy le kéne állni a szerekkel, ki kéne lépni a bandából és a munkára koncentrálni inkább. De persze egyik nap ezt, másik nap azt gondolta. Végül elment egy klinikára, ahol leszokást segítő szereket kapott, ami működött! De ez csak napokig volt hatásos, aztán a depresszió és az újabb csík utáni vágy győzött. Újabb lemezfelvétel, újabb turné, mindez folyamatos meth fogyasztás alatt és többé nem érdekelte semmi sem. Már utált élőben is játszani. A Greatest Hits albumon a Pink Floyd nótában a szólót alig bírta eljátszani annyira készen volt, a Word Up-ot pedig egyenesen utálta, főleg a klip miatt.
2004 nyarán az Európa turné idején úgy nézett ki nem kell kilépnie a bandából, mert az a végzete felé rohan. Jonathan és Fieldy barátnői utálták egymást, és ők maguk is sokat veszekedtek emiatt. De nem tudta megtenni a a szükséges lépést. A Korn és a drogok függője volt. Ugyanakkor elkezdett szarul is játszani a koncerteken. Akikre a problémáit rázúdította, az az egyébként keresztény üzlettársai voltak, akik egyszer e-mail-ben egy idézetet küldtek neki a Bibliából ami épp passzolt az állapotához. Majd néhány igen hatásos levélváltást követően komolyan elgondolkodott azon, hogy mitévő is legyen. 2004 novemberében az utolsó turné vette kezdetét. Egy az ébrenlét és az alvás közötti állapotban egy vízió jelent meg a szemei előtt ami szerint a repülő lezuhan, amin épp utazott, ő pedig a mennybe kerül, ahol boldognak, szabadnak érezte magát. Később próbálta elfelejteni az egészet, majd kapott egy Bibliát az egyik üzlettársától… A Karácsony végig bespeed-ezve telt el, persze. Aztán 2005 január 9-én minden megváltozott. Egy vasárnapi napon elment egy templomba és befogadta Jézust az életébe. Persze ez nem jelentett azonnali gyökeres változást az életében. Ez annál egy hosszabb és sokkal nehezebb folyamat volt…
Hazament és 2 csík felszívása közben Istenhez fordult segítségért… Azt hitte, hogy ő már megtette a szükséges lépést, és mindenféle áldozathozatal, harc és szenvedés nélkül egyszerűen jobbá fog válni az élete. Végül régi barátját, D-t beavatta a függőségébe, amit 2 éven keresztül titokban tartott mindenki előtt és megkérte, hogy vegye el tőle az egészet. Persze el volt képedve a hatalmas mennyiség láttán, amit aztán szépen lehúzott a vécén. „Getting flushed down the toilet.” A gyógyszereknek és a sörnek is mennie kellett persze. Végül ahhoz már nem volt elég bátorsága, hogy személyesen mondja meg a barátainak, hogy kilép a Korn-ból, e-mail-t küldött mindenkinek a döntéséről, és arról, hogy ő most már az életét Krisztusnak áldozza. Az ördög kísértette éjszakánként és próbálta „visszaédesgetni” a régi életébe.
Egy újabb diadalittas nap! A nap, amikor talált még egy utolsó csomag meth-et a szekrényében, de elég erős volt ahhoz, hogy lehúzza a wc-n. Egyúttal jó ötletnek találta, hogy megörökítse ezt a győzedelmes pillanatot, amikor nem hagyta, hogy a kísértés felülemelkedjen rajta! „I wanted to remember this huge day of victory” Innentől kezdve mindent isteni sugallatra cselekszik, mint a rádióinterjúban bejelentett kiszállást, vagy hogy az addigi csupán 4 tetoválása után teljesen szétvarrassa magát.
Aztán, amikor lehetősége adódott, hogy Izraelbe menjen, nem hagyhatta ki ezt a remek alkalmat, hogy ugyanazon a földön járjon, ahol Jézus is anno. A Jordán-folyóban meg is keresztelkedett, ami hatalmas élmény volt a számára, az egyetlen dolog ami kissé zavarta az az, hogy végig kamerák követték mindenhova. Az indiai kirándulása alkalmával nagy ledöbbenés a szegénység láttán, végül adományozott annyi pénzt, hogy egy árvaházat építsenek belőle.
Majd elkezdett dalokat írni. A kezdeti lágyabb hangok után egyszer csak kiszakadt belőle egy nagy ordítás és rájött, hogy nem tud elszakadni a múltbeli zenei stílusától, így aztán megmaradt a keményebb vonal. Szerencsére. Arizonába költözött és csak úgy ömlöttek belőle a számok. Ő írta az összes hangszerre a témákat, ami egy teljesen új kihívás volt a számára, és elmondása szerint legalább három albumra elegendő dal szakadt ki belőle. Meglátogatta Jennea-val Rebekah-t is, aki időközben szintén Isten felé fordult segítségért így aztán egész idillikus volt, hogy annyi szörnyűség után, amin együtt mentek keresztül, ott voltak újra hárman és közösen imádkoznak… A szüleivel is sikerült megbeszélni a régi problémákat, akik amúgy szintén megtértek azóta, valamint a Korn-ból is tudta mindenkivel rendeznie a kapcsolatát. Elsőként David hívta fel annak idején, hogy milyen büszke rá és a döntésére. Majd amikor elkezdett az énekfelvételekkel foglalkozni, újra rátört a depresszió és a kétkedés és a dühkitörések, amiket aztán később sikerült magába fojtania, és csendesen kisírnia. Ezt követően pedig mondhatni megtalálta az oly áhított megtisztulást a sötét gondolatoktól és azóta is töretlenül éli a hithű keresztények életét. De persze azt is hozzáteszi még a végén, hogy nehogy azt higgye bárki is, hogy egy keresztény embernek nincsenek rossz napjai, rossz kedve, csak éppen az ezekkel történő megbirkózás öltött új formát a régi életéhez képest. Én annyit hiányoltam a végéből, hogy vártam valami family reunion féleséget, főleg, ha már a csaj is megtisztult, új életet kezdett, és hogy mindent annak érdekében tett ill. tesz, hogy a lányának jó legyen. Márpedig a kislánynak nyilván szüksége lenne egy anyára is…
Mindenképpen kiemelendő az a precizitás és őszinteség, amivel az életének minden egyes részletét feltárja az olvasó előtt, akivel az első oldalaktól kezdve bensőséges kapcsolatot ápol. Néhol zavarba ejtően részletekig belemenő sötét titkokat tár fel, amik leginkább a speed-es időszakra (azaz a könyv legalább felére) vonatkozik, ahol igen erős párhuzamot tudtam vonni a Requiem for a Dream-mel (amit szintén olvastam eredetiben), ha másért nem is, de a szerek hatásmechanizmusával, a személyiség eltorzulásával, illetve a környező világ rombadőlésével és az elkerülhetetlen vég felé száguldással kapcsolatban. Ám itt azért csak happy end van, még ha ez sokak gyomrát bizonyára meg is fekszi. Mivel a könyv utolsó harmada már a megtérésről, annak lépéseiről, különböző fázisainak eléréséről és az egész hitkérdés megértéséről szól, amit gyermeki lelkesedéssel oszt meg velünk, hiszen mindez teljesen idegen és új volt számára is. Ám ahogy haladunk előre a tapasztalás útján szinte folyamatosan olyan mondatokkal találkozunk, hogy „Isten mondta, hogy ezt tegyem”, „Istentől kértem tanácsot”, „Ő mutatta meg nekem, hogy mit válasszak” stb. Ezek azért elég komoly dolgok, amik elfogadása mindenképpen egy bizonyos nyitottságot, érdeklődést igényel az olvasótól a téma iránt.
Szerencsére Head elkerüli azt, hogy erőszakos prédikációba torkolljon az egész. De persze azért a végén elég konkrétan próbál útmutatót adni mindenkinek azzal kapcsolatban, hogy mennyire ez az egyetlen járható út a boldogság felé.
„Semmi sem fog olyan megelégedéssel eltölteni a Földön űzött dolgok közül, mint egy igazi, mindennapi, bensőséges kapcsolat Krisztussal.”
Én azt mondom, hogy nincs ezzel semmi baj. Mármint, hogy ő ebben találta meg önmagát végül. Az pedig csak természetes, hogy megpróbál más embereket is erre az útra rávezetni, de persze továbbra sem diktatórikus módszerekkel. De például ez a könyv is egy amolyan szemléltető eszköz, hogy lássák az emberek, hogy hogyan tudott a legmélyebb, legsötétebb periódusokból felemelkedni Istennek köszönhetően. De ha nem is szó szerint vesszük ezeket a dolgokat (például a Bibliában is található történeteket) hanem a saját életünkre vetítjük rá, netán tudunk a sorok között olvasni, akkor igen nemes gondolatok elevenednek meg előttünk, amiket a hétköznapi életben is sikerrel lehet alkalmazni anélkül, hogy bárki vallási fanatikus lenne. Ha pedig csak azt vesszük alapul, hogy mindez egy ember és kislánya boldogságának volt a kulcsa, akkor azt nem kinevetni, kigúnyolni kell, hanem sokkal inkább tiszteletben tartani. Mert ahogy azt Head is megmondta kijózanodásának első napjaiban, annak az esélye, hogy valaki 100%-osan leszokjon a meth-ről jóformán egyenlő a nullával.
Egy kis kedvesség, illetve kuriózum a könyv közepén elhelyezett képgaléria, 16 oldalon keresztül, a kisgyermekkortól a Korn időszakon keresztül a megkeresztelkedésen át minden egyes korszakból kapunk egy kis szeletet.
Én ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy jó hogy itt vagy még velünk Head!!!
