2007. szeptember 4.
Tracklist:
01. Bleed the Fifth # Real audio – 3:06Elég nagy hírverést kapott a „Dino Cazares visszatérése a metal színtérre” szlogennel reklámozott első Divine Heresy album, s tény, hogy ha a tagságot nézzük, elvárható is volt, hogy nagy dobás legyen ez a CD. Gondolom nincs olyan jóérzésű metal zenét kedvelő egyén, akinek be kellene mutatni a Fear Factory-ben a feloszlás / újjáalakulás mizériáig pengető Dino-t. A duci gityós a Brujeria, és az Asessino kapcsán azért nem tűnt el teljesen, hogy most vissza kelljen térnie, de hagyjuk, nem ez a lényeg, és nem is a múltja, inkább nézzük a zenésztársait – ugyanis elég nagy neveket sikerült maga köré gyűjtenie. Itt van az első Hate Eternal lemezt feldoboló Tim Yeung, aki ismerős lehet még a Vital Remains-ből, a Council Of The Fallen-ből, és a Decrepit Birth-ből is, valamint a metalcore All That Remains-t is kisegítette koncerteken. A lemezt még Dino bőgőzte fel, de a felvételek után a basszusgitáros posztra Joe Payne vállalkozott, aki megfordult már az egyiptológus death metal Nile koncertjein kisegítőként, és a brutális death/grind Lust Of Decay-ben is játszott. Neves zenésztársak a death színtérről, de ez nem lehet meglepő, Cazares vérbeli death/grind fanatikus, ezt tudni lehetett a FF interjúk és projektek kapcsán is, melyekben részt vett. Ilyen felállástól kapásból magas teljesítményt vár el az ember, egyedül a számomra eddig ismeretlen előéletű Tommy (Cummings) Vext énekes volt bizonytalan folt szememben.
Tommy durva énekhangja egyaránt emlékeztet helyenként Burton C. Bell-re, (A Failed Creation kezdésében például kísértetiesen) és Phil Anselmo-ra. Kellemesen rekeszt, az üvöltözés nagyon megy neki, a tiszta dallamokat is korrektül hozza, de utóbbi téren nem túl maradandóak a témái. Egyelőre azt mondom, nem ő adja a karaktert a DH szerzeményeknek. Dino gitárkezelése jellegzetes, az első hallgatások alkalmával nem is lehet nagyon megjegyezni mást, mint a Fear Factory-ben megismert szaggatott, darabos staccato-kat, (melyeknél elég sok helyen automatikusan beugrik a Demanufacture album egy-egy dalrészlete), de hagyományos modern metalos, és death hatású témákat is hoz, ami viszont kellemesebben érintett, hogy szólózásra is vetemedik, s nem is teszi ezt rosszul.
A Bleed The Fifth-el úgy nyit a lemez egy robbanás-effekt után, mintha egy technikás death metal bandát hallanánk, jó kis megcsavart gitártémával, Tim Suffocation-szerű dobolásával (az első Hate Eternal-t is sokan a Suffo-hoz hasonlítják), de beérkeznek a modernebb, illetve a lábdobhoz igazított géppuska riffek is, és már itt is kapunk egy rövidke szólót. A szám előrevetíti, nagyjából mit kapunk az ocsmány borítójú lemeztől: sűrű gitártémák tördelt, illetve megcsavart erdejét, tiszta refréneket itt-ott, és technikás túrást ezerrel.