Az elveszett korona fosztogatói – Terítéken az új Architects

2014-re kijelenthetjük, hogy az Architects neve összefonódott a brit keményzenei elittel, nevük teljes mértékben megkerülhetetlen lett egy metalcore-t szerető hallgató lejátszójában: Sam Carter színre lépése és a szakmai siker Hollow Crown, valamint annak utóélete kikapta őket az Egyesült Királyság undergroundjából, és most már nyilvánvalóan a műfaj vezérszónokainak első sorából követnek és alkotnak trendeket. Két éve sokan feltették azt a kérdést, hogy vajon a Daybreaker lesz-e a válasz a kortárs metalcore egy helyben topogására, és vajon a szigetországi zenekar megtalálta-e beérett hangzásvilágát. Idén biztosan és nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem. A zenekar olyat rakott az asztalra a Lost Forever // Lost Together dalcsokrával, amellyel sikerült megostromolnia a Hollow Crownt.

Kétség sem férhet hozzá, hogy az Architects zseniálisan alapozta meg felívelő görbén haladó karrierjét: a kezdetben egy meghasonlott The Dillinger Escape Plan mókának tűnő, matekosan tördelt metalzenekar úgy nyitott a metalcore felé, hogy a technikai szemléletet, a kemény megszólalást (Hollow Crown) tartotta szem előtt legfőképpen – miközben a matektanórát fokozatosan hagyták el, amelynek végpontja a tiszta vokálokat tudatosan központba állító, elsősorban rajongótábort toborzó The Here and Now volt. Ez a tudatos építkezés (egyfajta felhígulás, „túldallamosodás”) egyben ugyanakkor a rajongótábort is több – mondhatni – kasztra osztotta, amelynek eredménye egy rendkívül színes eszköztár, merítési lehetőség (szélesebbre tágított befogadó szemléletű közönség) lett, amelyhez a zenekar bármikor nyúlni tudott az alkotói szándék esetén – ennek is lett az eredménye a Daybreaker. A lemez leltárt képzett mindenből, ami Architects, s ugyan csekély hibái némely pontján erősen visszavettek a színtérpontokból, amiket oszthattunk volna neki, azt le kell szögeznünk, hogy egy nagyon jó anyag lett, mondhatni a Hollow Crown méltó folytatása lett volna ügyes váltásaival, kizökkentő riffelgondolásaival, lágy szellőként simogató matekjával és mérsékelten kezelt vokál-centralizálásával, amellyel erősen kijavították a 2011-es „sláger Architects” lemez ezen irányú hibáit. Persze mondhatjuk, hogy nincs olyan sok gond a hatalmas sikerű THAN hanganyagával, de érezhetően csak a vihar előtti csendet szimbolizálja a zenekar pályáján, mintha egy útvesztő lenne, ahonnan kellett pár év, míg leszállt herékkel végre kimondhatták: férfiak vagyunk, a Hollow Crownon reszeltünk a legjobban, és megint reszelni akarunk.

Lost Forever // Lost Together. A lemez egyfajta tudatos progressziója a zenekar a fentebb taglalt beérésnek: Sam Carterék mintha megérezték volna a bennük lakozó potenciál kibontásának a megoldását, amely végig ott lebegett a szemük előtt; a LF//LT a Hollow Crown egyfajta pengeéles, technikai oldalról történő újragondolása, az Architects újra kemény tónusok alatt való tetszelgése. Azt csak találgatni tudjuk, hogy ebben szerepe van-e Tim Hillier-Brook távozásának, az Epitaphhoz szerződésnek és Fredrik Nordström munkájának, de a címünkben a metaforára nem csak a Hollow Crown csúcspont elérése szempontjából, de az idei metalcore mezőny alapvető meghatározásának tényeként is csettint a zenekar egy nagyot. Az eszement erősen nyitó (Gravedigger, Naysayer, Broken Cross) anyag legnagyobb fegyvere tulajdonképpen az, hogy a számokon rendkívül látszik, hogy egy jóval összetettebb írási procedúra végeredményét hallhatjuk, amelyben a feszesség, az összetartóbb és kifinomultabb, de egyben félelmetesen erőteljes dalszerkezetek (a Youth Is Wasted on the Young intermezzója pl. nagyon üdítő), dallamvilágok és technikailag, de egyben több helyen ritmikailag intelligens breakdown-használat (lásd pl. C.A.N.C.E.R) kapott túlnyomó szerepet. Na meg bizony az, hogy Sam Carter valószínűleg leénekli az idei mainstream metalcore mezőnyt, a tiszta énektémák dallam-negatívak lettek túlnyomó többségben, ezzel a zenekar arra akart válaszolni valószínűleg, hogy úgy is lehet sláger metalcore-lemezt írni, hogy a tiszta kórusok helyett félig ordítunk (lásd: BMTH tavaly), és adjuk el a receptet ügyes ötletekkel. Így vokál terén Carter leginkább a statikus, néhol már erősen paradigmatikus metalcore éneket hozza, amely már a Daybreakeren is már remekül ment neki.

Itt viszont aláhangolták kissé a melódiákat, és kevésbé burjánzanak a hangok, ellenben ez hozza meg a refrének átütő erejét: nem veszünk el a magasba nyúló, már-már „trendi” kórusokban, helyette féltorkos és emiatt néhol kifejezetten „himnikus” vokálokat kapunk (főként Gravedigger), hibátlanul. Ugyanakkor ez lehet, hogy egyesek számára félúton már túl száraz és fárasztó lesz, a lemez kevésbé gazdag Daybreaker-szerű refrén koncentrációban, ugyanakkor a Colony Collapse refrénje, vagy a Youth Is Wasted on the Young majdnem spoken wordje megidéz valamennyit az előző soralbumból. A zenekar egyre inkább átállt a LF//LT dalain a tiszta gitártónusok kiszínezésére (pl. Colony Collapse, The Distant Blue), csökkentve az üresjáratokat, valamint kerülik a kaotikus, némiképp mérsékelten disszonáns gitárfutamokat, amelyek jellemezték a korábbi anyagokat (kivéve ugye a The Here and Now-t), ezzel ugyanakkor mégsem érték el, hogy sablonriffekkel tömködjék tele az anyagot, Tom Searle kitett magáért, szinte végig látszik a kidolgozottság, a súlyosság, de egyben a könnyű befogadásra való törekvés egyensúlyba hozatala. Nincsen felesleges döngölde vagy gitármaszturbálás, helyettük remek váltások és kitörési pontok uralkodnak (a zenekar különösen szívesen élt az átvezetők atmoszférateremtő képességével), ugyanakkor mégsem lesz a Lost Forever // Lost Together különösebben komplex lemez, nem vállalják túl magukat, cérnaszálon húznak a dalok és sehol sem ütközünk csomóba, úgy érződik, hogy minden a helyére kerül. Egy olyan tengelyen mozog, ahol egy modern, céltudatos metalcore-lemeznek mozognia kell.

Konklúzióként meg kell említenünk, hogy a lemez annak ellenére megfárad a végére, hogy robbanékony és energikus mivolta csak dobálja ránk a jobbnál jobb dalokat; a fő probléma leginkább néhol a hangzásban van, amelyen lehetett volna még mit csiszolni, mélyebbre, karcosabbra keverni. Hiszen itt térünk vissza a cikk tulajdonképpeni címéhez: megkoronázta-e magát ezzel az anyaggal a zenekar? Összességében mi azt valljuk, hogy eddig talán ez a legjobban építkező, a ritmikai szempontokat figyelembe véve legjobb Architects-lemez (annak ellenére, hogy már nem szeret úgy matekozni, mint régen), amely nem fedez fel új távlatokat, kísérletezik innovatív lehetőségekkel, viszont amit csinál, azt mocsok jól csinálja. Ez egy szórakoztató metalcore-album, az Architects jegyek egyik legszebb ékköve, és az égvilágon semmi több. Ez lesz majd 2014 metalcore királya? Mi még várunk ezzel a kijelentéssel. Hogy átvette-e a koronát a Hollow Crowntól? Szerintünk döntetlen, mert valahogy öt éve az bizony telitalálat volt, és az az igazság, hogy a Lost Forever // Lost Together is akár annyira megdobogtathatja a metalcore szíveket, mint példakép elődje. A világsajtó imádja, és nekünk is nagyon tetszik. 8,5/10