Cynic – Kindly Bent to Free Us

Ezt a keresztet viseli még bő húsz évvel a Focus megjelenését követően is a Cynic. Az említett debütálás a maga nemében definitív alkotásra sikeredett, amely a technikás, progresszív death metal alapkövévé vált. Egyediségét, kategóriákon felül állóságát jelzi az is, hogy bizonyos körökben a mai napig vita tárgyát képezi, hogy death metalnak nevezhető-e egyáltalán, ami abban a hozzávetőlegesen 36 percben történik. Mindennek fejtegetése azonban csak újabb meddő vitákat eredményezne, így e helyett lássuk mi minden történt a zenekarral ezt követően. Nem sokkal a megjelenésekor leginkább meg nem értett, de legalábbis csúnyán mellőzött Focus után a tagok hamar feladták a próbálkozást és szétszéledtek. Az évtized végéig nem is nagyon adtak életjelet magukról, aztán közeledve a 2000-es évekhez a Cynic világánál jóval kevésbé fajsúlyos bandákban tűntek fel: A két Sean (Sesan Reinert dobos és Sean Malone basszusgitáros) a masszív jazz hatásokkal operáló, két  albumot megélt Gordian Knotban hallatta hangját, meginvitálva régi kollegáikat is Paul Masvidalt és Jason Gobelt is. Masvidal eközben leginkább az elszállós, Muse és Anathema rokon Æon Spoke-ban élte ki magát. Egy valamit biztossággal megállapíthatunk: metal közeli muzsikával vajmi keveset foglalkoztak. Aztán 2006-2007 környékén felröppent a hír, hogy újra összeáll a Cynic. Az eredeti tagság magja, vagyis Reiner, Malone és természetesen Masvidal is jelen volt, negyedik tagként pedig az Tymon Kruidenier segítette ki őket gitáron illetve hörgés tekintetében.

Az így elkészült, 15 év kihagyás után megjelent Traced in Air végül kapcsolódott is a debüt világához meg nem is. Egyrészt a death metal hatások szinte száz százalékosan eltűntek, másrészt a jellegzetes vokális megoldások és a földöntúli atmoszféra nagyon is rokonítható volt az eredeti koncepcióval. Mindent egybevetve egy ízléses, sajátos progresszív metal korong benyomását keltette a visszatérés, amit azok tudtak igazán értékelni, akik nem egy második Focust vártak. Harmadik nekifutásra is sikerült felcsigázni a rajongókat, igaz ezúttal a tizenöt helyett csak bő öt évet kellett várniuk a folytatásra. Közben azért két EP-t is kiadtak, ami enyhítette a várakozás okozta feszültséget. A február közepén megjelent Kindly Bent to Free Us ugyanúgy különbözik elődjétől, ahogy azt a Traced in Air esetében már megszokhattuk, mégsem mondható, hogy új utakon járnának. Ezúttal még jobban megfigyelhető a progresszív és jazz rockos elemek dominanciája, és még nagyobb hangsúlyt kapnak Masvidal dallamos énektémái. Ezek miatt nem egyszer a Porcupine Tree, pontosabban Steven Wilson világa sejlik fel, de még azt sem túlzás állítani, hogy pszichedelikus harmóniái egyenesen a Beatlest idézik. Az anyag első pár hallgatásra dal centrikusabbnak, kevésbé homogénnek tűnik, azonban idővel rá jöhetünk, hogy ez csak a látszat, a valóságban rendkívül nehezen kiismerhető produktummal van dolgunk. Sokadik hallgatásra is újabb és újabb finomságok tűnnek fel, miközben azon kapja magát a hallgató, hogy úgy érzi, most hallja először a lemezt.

Ennek az az előnye épp úgy megvan, mint a hátránya: a nyolc tétel minden finomságával, különösségével együtt újra meg újra elővehető, hiszen nem válik unalmassá. Ugyanakkor pontosan amiatt, hogy nem túl sok részlet ülepedik le úgy igazán, nincs meg az az égető érzés, hogy ismételten időt kéne adni neki. Kétségtelen, hogy vannak pedig szép pillanatok, mint amilyen a távolról a legutóbbi Mastodon lemez rockosabb dolgaira emlékeztető, talán a legfogósabb tételnek kikiáltható The Lion’s Roar, vagy épp a kissé sötétebb tónusú Gitanjali. Ugyanakkor míg a Traced in Air esetén leginkább az tűnt fel, hogy minden hasonlósága ellenére ez mennyivel újabb, másabb, maibb, mint ha egy Focus pt. II-t próbáltak volna elkészítene, addig a Kindly Bent to Free Us ennek az ellenpéldája. Újítási szándéka, rockosabb iránya történő elmozdulása ellenére is önismétlő marad, nem tesz hozzá annyit az életművükhöz, amennyit az ekkora (ismételt) kihagyás után illett volna. Ami a zenészek teljesítményét illeti, az továbbra is rendkívül magas szintű, a Fates Warning alapvetéseket idéző megszólalás is korrekt, a szövegeket pedig nyugodtan figyelmen kívül lehet hagyni. Mindent egybevetve ettől a zenekartól ez így és ilyen formában kevés. 6/10