Mozogjatok már, vagy valami: a Comeback Kid új lemeze

A Comeback Kid lassan az utolsó hírmondója lesz az előző évtized közepén virágzó modern és dallamos hardcore-nak, azonban azzal, hogy a hangzásváltás nem ment a slágerek számának rovására, illetve megállás és kamu-feloszlások nélkül turnéztak (az idei lesz tíz év alatt a hatodik budapesti koncertjük), sikerült az akkori piacvezető szerepüket megőrizni, és 2014-ben az új évezred bandái közül a Terror után ők mondhatóak a legnépszerűbbnek. Ennek azonban ára van.

Ami lemezről lemezre egyre erősebben mutatkozik meg. 2009-ben a Broadcasting még egy remek album volt, ami ugyan nem ért fel ahhoz a lemezpároshoz, amivel Neufeldék felfutottak, de nem is állt tőlük olyan távol, ahogy azt a Scott Wade Emlékliga hangosabb tagjai be szerették volna állítani. Három éve azonban a Symptoms + Cures kapcsán mi is hírmondói voltunk annak, ahogy a zenekar a kötelező slágerek jótékony árnyékában lévő nagylemez szintjén már erősen a fásultság jeleit mutatta. A kiégés nem volt túl váratlan, de megoldás nincsen rá: ki lehet lépni az albumciklusból, egy időre el is lehet menni pihenni, de egy bandának se lesz olyan az ötödik lemeze, mint az első kettő (kivétel persze a Suicidal Tendencies, de ők minden közhelyes szabálytól mentesek). Ettől még viszont becsülendő az, hogy a Comeback Kid nem állítja félre magát és attól függetlenül, hogy a Die Knowing nem az az album, amire év végén emlékezünk visszagondolunk, még valahol igazolja ezt a döntést.

Az ugyanis megoldás tud lenni a felvázolt problémára, ha képesek írni egy teljes mértékben koncertekre tervezett, slágerekkel telerakott albumot, ami olyan arányban tud szórakoztatni, hogy az ember ne gondoljon arra, hogy azért maga az album elég gyenge. Ez nagyon lazán (és nagyon unalmasan) megy mostanában a Terrornak, és a megfelelő szögből hallgatva a lemezt, a Comeback Kidnek is sikerül. Az biztos, hogy egyben nem szabad hallgatni, a banda ugyanis két, egymástól elég idegen fronton próbál hatni, az viszont mindkettőben közös, hogy nyomasztóan kézikönyv érzésűek: vannak keménykedő-erőlködő, durva hangzású, kicsit „gyerünk, mosholjatok már!” ízű darabok, és könnyedebb, punkosabb számok, amelyek kevesebben vannak, de slágeresebbek (pl. a Didn’t Even Mindnál a legtöbben tuti megnézik, hogy mit keres a Strike Anywhere a playlisten, de fél perc múlva ez már senkit se zavar).

Ha albumként nézzük a Die Knowignot, akkor egy egyszerre túl-, és alulproducelt (a polírozás nagyon ment, de közben a lemez simán szétesik), némileg ihlettelen anyag, amin nagyon hallani azt, hogy minden áron tetszeni akar a közönségének, és emiatt benéznek egy-két breakdownt, vagy oózásra vetemednek. Ha tizenkét dalként, akkor többségben vannak a koncertképes számok, képesek külön-külön nagy mozgást és együtténeklést is kiváltani, és mintegy grátiszként ott van az Unconditional, ami azzal emlékeztet minket arra, hogy a Comeback Kid mire képes, hogy gyakorlatilag a mai „melodic hardcore”-ként futó mezőnyt kompletten leiskolázza, pedig „csak” hárompercnyi, hardcore-ba (újra)csomagolt Sights & Sounds. 6/10