2014. március 5.
Még most is, hogy állítólag romokban hever a zeneipar, megfigyelhetjük, hogy a rétegzenék népszerűsége nem feltétlenül a minőség alapján oszlik meg, hanem sok más egyéb tényező is közrejátszik, melyek közül nem elhanyagolható a kiadói tevékenység. Nehéz például nem észrevenni, hogy pl. a Rise bandái átlagban sokkal népszerűbbek, mint a Topshelf rosterébe tartozó zenekarok, de az egyik legdurvább példa az (egyelőre) rosszul működő kiadóra az Easy Killer, akik a Night Verses szerződtetésével nagyon belenyúltak a jóba, de per pillanat képtelenek eljuttatni a bandát a hallgatósághoz (pl. az Easy Killer weboldalára mutató linkre kattintva zsákutcába botlunk, ami azért valahol jelzi, hogy gondok vannak). Szóval a helyzet az, hogy a DIY, a szorosan összezáró, pici színterek (példának vehetünk olyan nyelvi és kulturális egységeket, mint Magyarország) illetve napjainkban az internet csodákra képesek, de vissza-visszatérő tanulság, hogy ahhoz, hogy nagyobb tömegekhez is eljusson a zene (százezres, neadjisten milliós nagyságrendről beszélünk) szükséges egy professzionális szolgáltatást nyújtó, életképes üzletpolitikával működő szervezet, amely (a magyar terminológiával élve) gazdaságilag kezdeményezi a hangfelvételek előállítását, aztán pedig viseli az ebből fakadó kockázatot. A kiadói szerződésről tehát könnyen beláthatjuk, hogy a felhasználási szerződések archetípusaként a zeneipar egyik alappillére.
MI A BAJ A KIADÓI SZERZŐDÉSEKKEL?Valójában semmi, inkább maguk a kiadók okozzák a problémákat. A szerzői jogok teljessége Magyarországon (és a legtöbb helyütt) a mű megszületésének pillanatától kezdve megilleti a szerzőt, ahhoz, hogy a lemezkiadáshoz szükséges többszörözés és terjesztés joga a kiadóra szálljon (ezek jelentik ugyanis a szerzői jog „lelkét”, nem véletlen, hogy az „őshazának” tekinthető angolszász világban a szerzői jogot copyright-nak nevezik), ezeket mindenképp bele kell foglalni. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy maga a mű ettől kezdve a kiadót illetné, viszont lényegében mégis ez a helyzet, hiszen ilyenkor külön jogintézmény alapján, ún. szomszédos jogi jogosultként az előállított hangfelvételre kizárólagos jogok illetik meg a kiadót (többszörözés, ideértve a digitális többszörözést, tehát a letöltést is, terjesztés, és ún. „nyilvánossághoz közvetítés”, ami magában foglal mindenféle nyilvánossághoz közvetítést, a rádiótól az internetes streamekig). Az előadót ezért cserébe a kiadó által fizetett díj, mégpedig az Egyesült Államokban hagyományosan százalékos, ún. „royalty” típusú jogdíj illeti meg. Azért is logikus önálló jogosulttá tenni a kiadót, mert elsősorban ő kell rendelkezzen a promócióhoz elengedhetetlen engedélyezési joggal, és mert tőkeerős vállalatként valószínűleg inkább a kiadó fog leállni pereskedni a fáljmegosztó szájtokkal, nem pedig a zenekarok (leszámítva mondjuk a jó öreg Lars-t, de ebbe most ne menjünk bele), viszont ez nyilván visszaélésekre is alapot ad (lásd a a cikk további részeit).
Tehát a fenti, papíron szép konstrukcióval az a gond, hogy a kiadók üzleti vállalkozások, szeretnének nyereséget termelni, ezért aztán az olyan cégek, ahol nem rendelkezik a vezetőség megfelelő vállalati erkölccsel, igyekeznek lépten-nyomon lehúzni a zenekaraikat. Tévedés ne essék, régen is ez ment, viszont a kalózkodás elharapózása, és az ebből fakadó tényleges bevételkiesés az évszázad érvét szolgáltatta a kiadónak, miért hárítsa át az üzleti kockázat nagyobbik felét a bandákra. Ennek olyan eszközei vannak, mint a lemezbevételek aránytalan elosztása, vagy a hírhedt 360 dealek, amikor a kiadó a merch-ből és koncertgázsikból is részesedést követel, de újabban magába a turnészervezésbe is vastagon beletenyerelnek a cégek, ami persze nem feltétlenül baj, lásd pl. a Summer Slaughter sikerét és minőségét. Mindenesetre a már jelentős népszerűséget elért, adott esetben a kisebb kiadóknál nagyobb „brandként” funkcionáló előadók előnyös tárgyalási pozícióba szoktak kerülni a szerződések meghosszabbításánál, illetve az internet, és a vele járó hatalmas méreteket öltő ingyenpromó lehetősége is arra sarkallhatja a bandákat, hogy kihátráljanak a rosszul funkcionáló szerződésekből. Így aztán a kiadóknak is érdeke, hogy ne csak ismeretlen bandák „dobbantójául” szolgáljanak, hanem a komoly eladásokat produkáló előadóik is szívesen működjenek velük együtt a szerződés lejárta után is. Ebben a cikkben persze nem erről, hanem a legkirívóbb ellenpéldákról fogunk szólni, az első részt teljes egészében a Victory-nak szentelve, annyi csontváz borult ki a szekrényükből az utóbbi években. – BG
Forrás: Szellemi alkotások joga (Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2006)
A botrányos történések jelentőségének jobb megértése érdekében kicsit áttekintjük a zenekar bibliográfiáját a a 2000-es évek elejéről, pontosabban a zseniális Full Collapse megjelenését övező botrány előtörténetét, a zenekarban és annak környékén bekövetkező változásokat. Nos, a nagyot szóló Waiting után egyértelmű volt, hogy az Eyeball Records nem akkora támasz, hogy egy ilyen tehetséges zenekar a mindennapok figyelmében maradjon, így mindig az asztalon volt a kérdés, hogy hogyan tovább? A jelennel ellentétben az ezredfordulón hemzsegtek a remekebbnél-remekebb bandák (Darkest Hour, Atreyu, Integrity, Grade, Snapcase stb.) a Victory Records családjában, s a Thursday-nek volt olyan szerencséje, hogy Tony Brummel vagy valamelyik arc hallotta az anyagot a cégnél, akik nem haboztak: azonnal leigazolták a zseniális bandát. A Chicago-i kiadónak talán az egyik legjobb döntése volt, amit valaha elkövetett, ennek örömére az After the Eulogy újrakiadása után meg is turnéztatták a zenekart a Boysetsfire és a Sparta oldalán, meg is lett az eredménye: 2001-ben kevés TV-s, valamint rádiós segédlettel a Billboard-lista 178. pozíciójában nyitott a zenekar Full Collapse című anyagával, amely akkortájt kimagasló teljesítménynek számított. Még 2000-ben azonban történt egy apró, de a csapat felállását tekintve egyetlen változás a zenekar életében, Bill Henderson gitárjátékát Steve Pedulla vette át, aki később háttérvokalista feladatokat is ellátott (már a Full Collapse-on is). A srácok annak ellenére folytatták tovább a turnézást, hogy mintha kegyvesztettek lettek volna a Victory-nál, a cég akkor figyelt fel igazán a csapat szenzitív képességére, amikor a korábbi barátaikkal, a Saves the Day-el nyomultak kettesben. Ennek hatására a Victory be akart törni a zenetévék piacára a csapattal, így finanszírozta az autóbaleset témakörét fejtegető, Thursday himnusszá avanzsálódó Understanding in a Car Crash videóját, amely a zenekar engedélye nélkül lett a srácok első kislemeze, bár vélhetőleg már nem haragszanak túlságosan a Victory fejeseire, az MTV2 mindesetre zabálta a srácok munkásságát. Emellett újabb mérföldkőt pipálhatunk ki a csapat neve mellé, 2001-ben megtarthatták első bulijukat Long Islanden is a Someplace Else garázsfészekben.
Ami miatt viszont örökké a sarat fogják dobálni a pénzéhes öltönyösökre az nem más, mint hogy haszontalannak címkézték (az elsősorban Joy Division által ihletett) dalszövegeiket, s így a borító grafikáját, valamint a bookletet is próbálták minél igénytelenebbre, valamint a minimalizmust szem előtt tartva szinte kartondoboz minőségűre tervezni. Mindezt a költségtakarékosság jegyében. Így a srácok zseniális szövegei lemaradtak a csomagolásból, ami minden épeszű rajongónál kiverte a biztosítékot, a srácok legszívesebben legyakták volna Tony-t (a Victory tulajdonosát) álmában. De itt még nem fejeződött be a történet. A másik őrültség az volt, hogy a Victory szinte teljesen a Thursday háta mögött dolgozott, olyan szintre is lesüllyedtek, hogy a banda nevével ellátott fingópárnákat kívántak kivinni a Warped Tourra (most komolyan, ezeknek a gyártási költségét nem lehetett volna a Full Collapse-ba invesztálni?), majd Tony a banda tudta nélkül küldte szét a rádióknak az Understanding in a Car Crash-t. A srácok turnéja alatt teljesen őrületbe kergette a bandát folyamatos telefonjaival, az eladásokról érdeklődve. Majd mikor el akarta passzolni a Victory egy részét az MCA-nak, akkor a srácok már végleg becsapottnak érezték magukat, hiszen Tony semmi egyeztetést nem végzett a kiadó rosterét alkotó bandákkal. Ekkortájt már eléggé pörgött az első kislemezük a rádiókban, igaz, a Cross Out the Eyes kissé megbukott, nem ért el akkora népszerűséget mint, amire számítottak a Victory-nál. Viszont olyan szempontból fontos a dal, hogy bevezette a banda jelképét, a galambot, amely ezután minden kiadványukra felkerült, kivétel az utolsó dalcsokorra, a No Devoluciónra. Ezekben az időkben már igazán szabadulni akartak a Victory karmai közül, így az évtized egyik legfeleslegesebb kiadványával, a Five Stories Falling dalcsokrával teljesítették be szerződéses kötelezettségüket (bár azt kár tagadni, hogy a Jet Black New Year hatalmas koncertkedvenc lett, az akkor még zöldfülű Gerard Way is tiszteletét tette benne). S mivel meglepetésre rengeteg kiadó megkereste őket, így Geoff azt üzente a rajongóknak, hogy töltsék csak le az egyetlen új dalt az EP-ről. A rengeteg turné, majd a kiadótól való megcsömörlöttség miatt ekkortájt szinte már vége volt a Thursday-nek, a feloszlás kérdése szinte minden nap napirenden volt a csapaton belül, azonban a felgyorsult események hatására, újult erővel elfogadták az Island Records felkérését, és 2002-ben elhagyták a pénzéhes Victory Records kalózhajóját. Az Island Records (1998-tól Island Def Jam) már azelőtt is szorgosan látogatta a srácok koncertjeit, mielőtt a váltás, s egyben a szerződés kérdése felmerült volna, így mindenképpen hatással voltak a bandára meghatározó odaadásukkal és jól kivehető rajongásukkal is egyben: egy mérföldkövet láttak a bandában. Ezután a Victory-ra már senki nem gondolt, a zenekar előtt pedig egy elég szép jövő rajzolódott ki, nem kevés tiszteleti státusszal. – BB
Az biztos, hogy nagyon ködös az egész, ami a Victory körül zajlik, és igazából egészen a Hawthorne Heights botrány kitöréséig csak Rickly-ék nyilatkozatai, illetve egy-két, szerződés lejártát követő átigazolás jelezte (pl. Atreyu vagy a Taking Back Sunday, igaz, náluk ez inkább azzal magyarázható, hogy a Victory után a Warner Music kezdte kiadni a TBS lemezeit, ugyanígy a Hatebreed is a Universalhoz igazolt az áttörést hozó debüt után), hogy van valami gáz a kiadó, pontosabban az alapító és tulajdonos Tony Brummel körül. Aztán 2006 augusztus hetedikén robbant az első bomba, amikor a Hawthorne Heights bejelentette, hogy elhagyják a Victory-t, és pert is indítanak a kiadó ellen. J.T. Woodruff-ék nem kevesebbet állítottak, mint hogy a cég lejáratta őket, mikor a banda nevében, az ő beleegyezésük nélkül pocskondiázta a hip-hopot és azt a Ne-Yót, aki Hawthorne-ék legfőbb versenytársa volt akkoriban a Billboard 200-as listáján, valamint arra biztatta a rajongókat, hogy dugják el szem elől a lemezboltokban az énekes cédéit. Az ügyben egy Victory-n belülről érkező forrás szerint (Ramsey Dean, lásd később) az Atreyu és a Taking Back Sunday is jogdíjkövetelésekkel állt elő, és a Thursday és a Hatebreed is jogi lépéseket fontolgatott.
Az ügyben nagyon fontos ítéletet hozott a Chicagói Szövetségi Bíróság, ugyanis amellett, hogy igazat adtak a Victory-nak abban, hogy még két lemezt náluk kell kiadnia a bandának (ez állt ugyanis a szerződésben), a megállapodás szövege alapján ez azonban nem biztosít kizárólagos jogot a kiadónak a Hawthorne Heights hangzóanyagainak előállítására és terjesztésére. Magyarul, a zenekar bármely más kiadónál, vagy akár szerzői kiadásban is megjelentethet lemezt, viszont ez nem érinti azt a kötelezettségüket, hogy leszállítsák a maradék két albumot a Victory-nak. Valójában a bíróság az A Day To Remember ügyben is ugyanezt a jogát ismerte el a zenekarnak. Ettől függetlenül a Hawthorne Heights következő lemeze szintén a Victory kötelékében jelent meg, utána viszont a banda átigazolt a Wind-Uphoz.
A következő évre is jutott zenekari vádaskodásból, a frissen a Victory- hez szerződött Nodes Of Ranvier (akik még abban az évben fel is oszlottak) ugyanis azért panaszkodott a kiadóra, mert nem promotálták kellőképp a lemezt, a rajongóik pedig elég ironikus módon azért, mert a Victory hajlandó volt kiadni a keresztényellenes szövegeket tartalmazó anyagot, amivel a zenekar szembement korábbi, vallással rokonszenvező nézeteivel. De az igazi nagy durranás a cég egykori alelnökétől, Ramsey Deantől származó, 2007 nyarán kelt poszt volt, ami lerántotta a leplet a Victory üzleti módszereiről, és elsőre elég nehezen hihető, hogy nem hoax, olyan durva részleteket tartalmaz. Elmondása szerint szokás a Victory-nál azokat a bevételeket, amelyek egyébként jogdíjként a bandáknak járnának, olyan marketingkampányokba fektetni, amik nem magát a zenekart hirdetik és segítetik, hanem a vállalatot! Így aztán nem meglepő, hogy a Victory hamar az „első számú független kiadó” lett, ahogy az sem, hogy az előadók előbb-utóbb megunták, hogy nem kapnak semmit a munkájukért. Így járt például a Taking Back Sunday is, az ő esetük azonban annyiban speciális, hogy rajtuk Brummel a feltételezések szerint bosszút akart állni azért, mert nagykiadós szerződést írtak alá a Where You Want To Be után, azzal, hogy az őket megillető jogdíjakat különböző kamu marketing célokra fordította.
Dean egyébként a Victory összes baját Brummel állítólagos zsarnoki személyiségére és lelki problémáira vezette vissza. Tony a poszt szerint mindenkit képes zavarba hozni agresszív stílusával, állandó fenyegetőzésével, és bekapcsolt caps lockos e mailjeivel, valamint egyéb bogaraival, például, hogy az irodákban kizárólag friss Victory-s bandák dalai szólhatnak (!) Nem csoda, hogy a bandák mellett a munkatársai egy részét is sikeresen elmarta maga mellől a kiadó alapítója. Egyeseket csak szimplán lekurvázott, vagy az őrületbe kergetett, a legmegrázóbb példa viszont a Bayside tragédiájával kapcsolatos. 2005-ben a banda turnébusza felborult, és a balesetben meghalt John „Beatz” Holohan dobos. A Victory ezt követően igazolta le a szintén Long Island-i The Sleepinget (akik amúgy dalt is írtak a srác emlékére), a cég akkori marketingese pedig állítólag azért mondott fel, mert Brummel azzal a remek reklámszlogennel állt elő a Night Verses elődzenekara számára, hogy „Your Heart will stop Beatz-ing”. Hogy igazak-e az állítások, vagy sem? Brummel ügyvédje annak idején mindent letagadott, viszont ezzel együtt az interneten fellelhető valamennyi blogról letöröltette a szöveget, amiből mi azért arra gyanakszunk, hogy nem feltétlenül légből kapottak a híresztelések (részletek a Cleveland Scene és a Metalsucks felületén is megtalálhatóak). De hosszú távon az is problémát jelentett, hogyan álljon a Victory a digitális zenei forradalomhoz: Brummelnek a zenefogyasztási szokások változásáról vallott konzervatív felfogását látszólag jól mutatja az iTunesszal kapcsolatos nyilatkozata, melyben azt kéri számon az Apple-től, hogy az egyenként megvásárolható dalokkal leszoktatják az embereket arról, hogy teljességében élvezzek a lemezt, mint műalkotást. Később azonban napvilágot látott a Steve Jobs-zal folytatott levelezése, amiben már megcsillan a ravasz üzletember képe, ugyanis azt akarta kicsikarni az Apple-től, hogy nagy PR kampánnyal harangozzák be a Victory előadók csatlakozását az iTunes szolgáltatáshoz. – BG
Tavaly az A Day To Remember botrány borzolta a kedélyeket, ahol végső soron a bíróság megengedte McKinnonéknak, hogy maguk adják ki új lemezüket. Erről az énekes az Absolute Punknak adott interjújában mesélt sokat, a beszámolónak az volt a lényege, hogy a Victory főnökével képtelenség együtt dolgozni (ezt hivatott alátámasztani a The Document Speaks For Itself egy korai verziója, melynek elején hallható egy Brummeltől származó hangpostaüzenet, melyben perrel fenyegetőzik), illetve azt is pedzegette az énekes, ami talán az eddigi legsúlyosabb vád, hogy egy meg nem nevezett zenekarnak, akikkel az ADTR sokszor együtt is turnézott, az utolsó lemezét a Victory vezér a fiók mélyére süllyesztette, és nem volt hajlandó kiadni, hogy ezzel zsarolja bele a bandát a szerződésük meghosszabbításába. De a roster ska részlegébe tartozó Streetlight Manifesto is felbátorodott, és a lemezszerződés lejártát követően felszólította a rajongókat, hogy ne vásároljanak olyan termékeket a zenekartól, amivel a kiadót gazdagítanák (idézet a zenekar nyilatkozatából: „Speaking a Bit metaphorically, there is a Torrent of methods to accomplish this, and Google is your always loyal friend…”) Ezen kívül, mivel elfogytak a korábbi nagy nevek, illetve a vállalkozó szellemű bandák is megfogyatkoztak, vagy elhappolták őket más független kiadók (de lehet, hogy egyszerűen azért, mert Tony végleg megbolondult), a Victory az utóbbi években pl. a Design the Skyline, illetve a The Bunny The Bear szerződtetésével szerzett kétes hírnevet magának (ezek ugye olyan bandák, akiket még a Rise se igazolna, annyira rosszak). Mindez beigazolni látszik, hogy hiába dolgozott nagyon tehetséges bandákkal a Victory az elmúlt évtizedben, a multicégeket megszégyenítően embertelen üzletmenet, és persze a Victory vezetőjének személyisége miatt hosszú távon nem fogja bírni a kiadó a versenyt a többi nagy indie céggel (pl. Epitaph, Sumerian)
Persze akadnak ellenpéldák is, például az Ill Nino bőgős Lazaro Pina személyesen mesélte el nekünk, hogy elégedett a Victory-val, mert nagyobb alkotói szabadságot kaptak, mint korábban a Roadrunnernél (mondjuk más kérdés, hogy ők már felépítettek egy karriert, és Tony nem biztos, hogy komolyabban ujjat mer húzni velük), de az ős-victory-s Frankie Palmeri is bizonyos fokú elismeréssel nyilatkozott a cégről. Külön pikantériája a dolognak, hogy az Emmure volt gitárosa, aki például a közönségkedvenc Goodbye To The Gallows-on is játszott, nemrég kiakadt azon, hogy a banda Bring a Gun to School címmel akart dalt megjelentetni (ami ugyan gusztustalan, de nem is annyira meglepő, ha visszaemlékszünk, hogy Palmeri korábban a Columbine tragédiából is pénzt akart csinálni), és úgy döntött, beperli Palmeriékat, akik állítólag tíz lepedővel lógnak neki, még abból az időből, amikor a tesójával együtt leléptek az Emmure-ból. És mit gondoltok, kit akarnak még bíróságra vinni? Naná, hogy a Victory-t! – BG
