2014. február 4.
Ma este három banda fog színpadra lépni, pusztán abból a célból, hogy riffjeikkel kipréseljék mindenki arcából-agyából a vért. Ebből két zenekar közös tulajdonsága, hogy Portlandből jöttek, a nyugati parti Oregon államból, ami a „hagyomány” szerint sötét, kietlen, sűrű erdőkkel borított és magas hegyekkel tarkított vidék. Ennek a színtérnek a képviselői ennek megfelelően torzonborz sörvedelők, akik imádják a stonert és a sludge-t, na meg a doomot, hiszen mindennél jobban várják a világvége eljövetelét, mivel hazájukban ez már többé-kevésbé bekövetkezett, ők pedig szeretnék a turnék alatt otthonosan érezni magukat. Akinek esetleg nincs programja, de szeretne, illetve kedveli a paraszt riffeket (ez kötelező) és a sört (ez fakultatív, meg azért mértékkel igyatok, és a mérték ne a vödör legyen), annak melegen ajánljuk az eseményt!
Az estét nyitó Lord Dying, ahhoz képest, hogy tavaly adták ki első nagylemezüket, igazi veterán bandához méltóan dörren meg. Persze a tagságnak nem ez az első zenekara, korábban különböző helyi csapatokban zenéltek, és ott találták meg a közös nevezőt, hogy mindannyiuk számára a riff a legfontosabb. Ez egyből hallatszik, bármelyik dalukat indítjuk is el, ahogy az is, hogy Testament koncertre járni legalább annyira szeretnek, mint tőzegben tapicskolni. A The Shrine az este kakukktojása, de csak azért mert ezek az erősen tudatmódosult arcok (akikről a facebook oldalukon az olvasható, hogy legalább annyit köszönhetnek a Black Flagnek, mint amennyit a Black Flag My Warja köszönhet a ’Sabbath-nek, mindenki döntse el maga, mennyire túlzás ez) a napfényes LA-ből jöttek. Az a szép egyébként az este zenekaraiban, hogy hiába azonosak az alapok, mindhárman gyökeresen eltérő zenei világot képviselnek.
És a Red Fang… A zenekar, akik úgy lettek roppant népszerűek és megosztók, hogy arról valószínűleg soha nem is álmodtak, ahogy arról sem, hogy a múltkori düreres koncerthez hasonló érdeklődést fognak generálni. a banda, akik baromi ötletes (és a felszínen láthatónál azért valamivel többet mondó) klippekkel adtak el amúgy tök eladhatatlan zenét. Vagy ha úgy tetszik, a banda, akik sörivásra buzdítva rángatják dróton a megvezethető divatízlésűeket. Rosszak a dalok? Jók a dalok? Hiteltelenek? Felragasztható szakállaik vannak? Állást foglalhatnánk, mondhatnánk, hogy minden megvan ebben, amit hasonló bandáktól elvárhat az ember, meg hogy jó bornak nem kell a cégér, de nem akarunk, és igazából nem is tudunk. Annyit azért elmondhatunk, hogy a döntéshez azt is meg kell nézni, élőben működik-e ez a cucc, ez a műfaj ugyanis elsősorban koncertre termett, ott fogja majd kimutatni a foga fehérjét. Vagy az agyara vörösét.
