9 dal és 1/2 beszélgetés egy pornósztárral: Self Defense Family kritika

Körülbelül két-három órát kell ahhoz foglalkozni Patrick Kindlon munkásságával, hogy az ember szükségét érezze annak, hogy valami „leg-” kezdetű melléknévvel lássa el ezt a furcsa pasast. Nagyjából ugyanis ennyi idő megismerni az End Of A Year, mostani nevén Self Defense Family munkásságának felszínét – és ez még csak az egyik zenekara, Kindlon ugyanis az éneklés mellett elismert képregényszerző és a punk underground egyik legtöbbet megnyilvánuló figurája. Nem túlzás, bizonyítékunk többek közt két Twitter, egy Instagram, podcastok, ezernyi interjú, kérdezz-felelek alapú Tumblr-oldal. Még Formspringje is van, ahol többek közt terhes tiniknek ad tanácsokat, és a maszturbálásról beszél.

2003-ban az Equal Vision Records fórumán talált magának zenésztársat, kiadtak három, tökéletesen 1985-ös stílusú nagylemezt (közben szerződtette őket a Deathwish), majd Kindlon az Alternative Press főoldalán indokolta meg, hogy miért váltottak nevet, és hogy ez miért volt egy király döntés. Azóta csak még jobban pörög az egész: a kollektíva az évek során kinőtte a hasonlítási pontokat, aktívabb lett, mint valaha (pl. legutóbb hét kiadvány egy év alatt), a frontember egy másik banda, a Drug Church élén megcsinálta a tavalyi év legjobb lemezét a „szar az élet” témában (a címével pedig sikerült a Hot Water Music és a Jimmy Eat World 2001-es lemezeihez hasonló lapot húzniuk). Ennek a felfokozott tempónak a csúcspontja pedig mi más is lehetne, mint egy újabb nagylemez: kilenc dallal és egy 2×20 perces beszélgetéssel a ’90-es évek egyik kultikus pornószínésznőjével.

Úgyis mindenhol Angelique-ről van szó, úgyhogy róla majd a végén, előbb a dalok. Valaha az End Of A Yeart még kritizálni lehetett (és ezt meg is tették) azért, mert gyakorlatilag egy az egyben vették át azt a hangzást, amely előtt a nevük is (ami egy Embraced dal) tisztelgett – más kérdés, hogy a hardcore punk egyik legizgalmasabb korszakát megidézni inkább elismerendő, főleg úgy, hogy az emónak nem ezt a hullámát szokás megidézni. Kindlonék azonban továbbléptek a revivaltól, miközben igazából mégsem: a Try Me, és az, egy másik nagylemezzé összegereblyézhető kislemezes-splites dalok olyanok a korábbiakhoz képest, mint mondjuk a Fugazi vagy a Lungfish voltak a Rites of Springhez viszonyítva, de a ’80-as évek végének alternatív színteréről a Sonic Youth vagy a Killing Joke neve is felmerülhet.

Persze ezek a zenekarok óriási csúsztatásokkal, egyes zenei motívumokat figyelve hozhatóak csak fel a lemez kapcsán, hiszen a folyamatosan változó felállású, banda helyett kollektívaként működő csapat elmúlt évei szinte végig azt üvöltötték az ember arcába, hogy ők mennyire kerülik a konvenciókat (lásd pl. a lemez címét). Ez most sincs másképp, egyszerűen csak a fenti nevek által fémjelzett érában lehetne a legtermészetesebben elhelyezni ezt a lemezt (abban, amikor Kurt Cobain még egész nap punkot hallgatott, de már elkezdte megírni a Bleach dalait). Az elmúlt években a színtér két relatíve nagy neve is jelentőset váltott (Ceremony – Zoo és Fucked Up – David Comes to Life) zeneileg, és utólag visszanézve azokra a lemezekre mindkettőnél az a gondolat növekedett az emberben, hogy amennyire elismerésre méltó volt a váltásuk, annyira érződött az egész komfortzónán kívülinek. A SDF kapcsán más a verdikt: sokféle dal van a Try Me kilenc száma között, de mindegyikből az derül ki, hogy nem tértek ki a saját területéről, egyszerűen csak nem mutatták meg eddig, hogy az ekkora.

Ugyan halkabbak, lefojtottabbak és változatosabbak lettek, de van, ami nem változik: az élet még mindig szar, és Patrick Kindlon még mindig nagyon szereti magát mások történetének segítségével kifejezni. Ezek az emberek szinte mindig létező személyek, és már az End Of A Year érából is ismerős lehet a Vatikánban eltűnt Emanuela Orlandi, vagy a kvízműsoros rekordnyereménye ellenére szegényen meghaló Michael Larson neve – ők gyakorlatilag Kindlon múzsái. A Try Me központi karaktere Angalique Gauthier, a ’90-es évek egy ismert pornósztárja, aki a lemez végén (a digitális megjelenésen pedig a közepén és a végén) hosszasan mesél életéről, arról, hogy hogyan került a felnőttfilmes iparba. Bármilyen abszurdnak is tűnhet egy ilyen húzás egy albumon, a megrázó történet tökéletesen illik a Kindlon és társai által kilenc dalon át felépített környezetbe, és hosszú percekre megszerzi az ember 100%-os figyelmét. Bár a Jeanna Fine néven ismert színésznő központisága kimerül a borítóban és néhány szövegben (Kindlon szokása szerint pl. ismét énekel a szexről), a beszélgetésnek ez csak egy töredéke: a társaság munkatempóját ismerve lesz lehetősége a többi részletnek is megjelennie 1-1 kiadványon.

A Try Me egy magával ragadó és érdekes kiadvány, azon ritka lemezek egyike, amelyik nem engedi a hallgatóját másra figyelni, kivált egy szinte példátlan érdeklődést. Pedig elsőre még taszító is lehet, hiszen ez a rezzenéstelen agresszió a lassú tempóival nem feltétlenül a mai átlagos koncentrálóképességre és lemezekre szánt időre van szabva, mégis úgy tudja elkapni az embert, mint maga Kindlon, és a legtöbb kritikus rögtön nyúl is a túlzó jelzőkért, a mezőnyt degradáló kiemelésekért. Pedig semmivel sem jobb ez albumként, mint mondjuk a két hét múlva a Trafikban fellépő Autistic Youth tavalyi anyaga, esetleg a Coliseum újabb remekműve, viszont nagyon sokat lehet róla beszélni úgy, hogy közben a lemezt is lehet élvezni, ami egy ritkuló jelenség, nem úgy, mint a jó punk albumok.