The Black Heart Rebellion – Har Nevo

Jan Opdekamp fotója.

A zenekar ezt az óriási kiugrást azzal érte el, hogy az öt évvel korábbi nagylemezén hallható zenei formulát úgy, ahogy volt, kihajította, és helyette valami olyasmit kezdtek el játszani, amit egyfelől jóval nehezebb körülírni, másrészt sokkal emlékezetesebb, mint a Church of Ra kollektíva átlagolt teljesítménye. Nem igazán vágja arcon a hallgatót a Har Nevo nyitánya, azonban ez a neofolkos és törzsi elemekkel átszőtt, nagyon furcsa, hol üvöltve zakatolós, hol együtténeklős, éjsötét poszt-rock mégis szinte azonnal berágja magát az ember agyába. Poszt-rockos klisék, screamós őrület, poszt-metálos erőlködés nélkül is nagyon telített, feszült hangulatot teremt a lemez, nem véletlen, hogy a Neurosis szinte mindenhol felmerül hasonlítási pontként – és ez végre nem azt jelenti, hogy egy Isis-másolatról van szó, sokkal inkább azt, hogy ilyen lenne az elképzelhető legjobb Kelly/Von Till szólólemez.

Nincs gyenge pillanata a lemeznek, az album közepe mégis kiemelkedő: az Animalesue kifordult szemű, izzasztó kántálásából tökéletesen következik a Crawling Low & Eating Dust pusztítóan visszafogott ambientje, ami egy megszállott, torokszaggató poszt-rock eposzba csapát át (akit Jakobra temetnek, az erre támad fel), amit aztán az Ein Avdat képében egy, az Amenra tagjainak segítségével összehozott, hatperces, neofolkos country ballada követ (Ancient VVisdom piknik helyett a tornácon). Érezhetően kijárták a Neurosis mellett a Current 93 és a Swans iskoláját is, de az teljesen az ő érdemük, hogy mennyire természetesen szövik egymásba a különböző elemeket, és hogy megelégszenek 42 percnyi játékidővel is. Nem csak a sokat emegetett világvége hangulat egyik legsajátosabb zenei leképezése, de az év egyik legkülönlegesebb lemeze is, a megújulásuk pedig követendő példa lehetne számos másik zenekarnak. 9/10