Protest the Hero – Fortress

A Kezia-t a remekül megírt dalok (én jó pár katartikus pillanatot találtam rajta, pl. a Bury the Hatchet zárását), valamint a gitárosok, Luke és Tim technikai tudásának folyamatos prezentálása mellett a zene egyedisége tette azzá, amivé: szinte csak a Sikth (vagy mondjuk a zseniális Mod Flanders Conspiracy, de abban még van egy csomó más műfaj is) állt közel hozzájuk zeneileg, ők játszottak ugyebár még ilyen, tördelésekkel telített, és kellően komplex, progresszív metalcore-t. Természetesen ők sem változtattak a nyertes recepten, így a Fortress-en kvázi ugyanott folytatják, ahol a Kezia-n abbahagyták – a műfaj maradt, ez is konceptlemez, és Rody továbbra is áriázik. Koncepció ide vagy oda, Arifék nem időznek holmi intróval, vagy bevezetővel, a Bloodmeat egyből fülön vágja a hallgatót – és bizony ez egy 40 perc hosszú bunyó, amit csak rövidebb, hangulatos átkötések szakítanak meg, ugyanakkor ez a hossz pont tökéletes, mert így nincsenek üresjáratok, viszont nem is túl tömény. Annak, aki még nem hallott soha PtH-t, ijesztőek lehetnek a folyamatos, technikás gitárfutamok, de szerencsére a srácok zenéje pont ugyanúgy tele van kapaszkodókkal, és fogós témákkal, mint mondjuk a Sikth. Könnyen megszerethető lemez ez, talán a szeretem/nem szeretem kérdés nem is magán a zenén dől el, hanem Rody hangján, és énekstílusán: tény, hogy kellően megosztja az embereket (én mondjuk az ajnározók táborát erősítem).

A Kezia-hoz hasonlóan itt is meg-megtalálja az ember azokat a momentumokat, amiktől eldobja az agyát, és szerencsére itt is szinte minden dalban van ilyen – a legmeghökkentőbb talán mégis egy vendégzenészhez köthető, a Limb from Limb című szerzeménybe ugyanis elcsábították a Dragonforce zakkant billentyűsét egy rövid prütyögésre. De persze még ő is csak pár másodpercre tudja elrántani a reflektorfényt a PtH zenészeiről, és itt most nem csak a gitárosokra gondolok: remek megoldásokat hallhatunk az ominózus Kettőnégy rész óta itthon is közönségkedvenc, kissé bolond Ariftól, és a dobos Moe-tól is. És ha már említettem azt a bizonyos interjút, szót kell, hogy ejtsek arról a dologról, amivel a banda leginkább belopta magát a szívembe: jöhetnek itt konceptlemezzel, epikus énekelgetéssel, heavy metal szövegekkel (be grateful you died by irish steel & társai) és gitármaszturbálással, de a lényeg, hogy egy percig nem veszik komolyan az egészet. Ezt lehet látni a koncertfelvételeken is, de szerintem az albumon is teljesen érezni (pl. a Spoils végén az a teljesen vigyorgós gitártéma), hogy ők a köldökük helyett szívesebben nézegetik a pohár alját mondjuk.

A Fortress tehát egy technikailag nagyon erős, ám ezzel egy időben egy nagyon szórakoztató lemez is lett, tovább növelve a kanadai ötös népszerűségét. És amíg élvezik, amit csinálnak, valamint nem szívják szét az agyukat (netán nem robbantja szét a zenéjüket tagcsere, ld. The Human Abstract), addig 2-3 évente mindig számíthatunk tőlük egy ehhez hasonló, kiváló lemezre. Már csak egy olyan klubkoncert kellene, ahol nem félórát játszanak, mert gyanítom, hogy nem csak én üvölteném velük, hogy no one ever said that hope would be so beautiful.