2013. december 11.
Akkor, amikor egy sokrészes cikksorozatban áradoztunk arról, hogy 2003 milyen kivételesen jó év volt zeneileg, természetesen nem csak külföldi albumokra gondoltunk, azonban úgy éreztük, hogy a magyar underground 10 évvel ezelőtti teljesítménye mindenképp külön cikket érdemelne. Szívünkhöz különösen közel álló lemezekről van ugyanis szó, hiszen a szerkesztői gárda többsége a 2000-es évek elején/közepén csöppent bele ebbe a közegbe, és rögtön jobbnál jobb magyar produkciókat lehetett találni már akkoriban is – azóta sok minden megváltozott, de ezek a lemezek pont olyan jók, mint akkoriban voltak, a nosztalgiának nem kell semmit se szépítenie rajtuk. Íme öt kiváló magyar kiadvány 2003-ból (pár nap múlva ezt még öt fogja követni, és 1993-ról sem feledkezünk majd el):
Dátum: 2003.08.15.
Kiadó: Let It Burn
Hossz: 31:45
Műfaj: metalcore
Támpont: Undying, Newborn
Munkás feladat olyasmit írni a Bridge To Solace-ről, ami még nem szerepel az oldalon (és betartja a háromszavas Newborn kvótát – egy el is ment), és ez kétszeresen igaz az első nagylemezükre. Az előzményekről részletesen is volt szó, az Of Bitterness And Hope-nak szánt saját est idején pedig a Dürer Kert fellépői is elmondták a véleményüket. Ami a tényeket illeti: Sztojka László és Alberti Krisztián már nem sokkal a Sokan Mások/Many Others feloszlása után szervezkednek, Kuttner Tamás a Hátsó Szándékból érkezik, és megszületik a Joy’s Pride magja. Fellegi Ádám az akkor még működő Newbornból beszáll, és annak feloszlása után Jakab Zoli érkezése teszi teljessé a létszámot és egyértelművé a hangszerek kiosztását. Ennek megfelelően a kezdeti variálások után Kuti kerül a dobok mögé, Ádám pedig gitározik. A felvezető körök után Bridge To Solace-re változik a név, és kövér lendületet vesz a zenekar. Ilyen előélettel komoly teljesítmény lenne botlani és bukni az elején, erre viszont nem képes a csapat, felfelé veszik az irányt. Az első nagylemez a német Let It Burnnél jelenik meg (a magyar terjesztést nem könnyítve), hamar kisebb európai turnéra indul a zenekar, kicsit később pedig beépül a magyarországi underground köztudatába is a Bridge To Solace neve és zenéje. Hiába érkezik csak két tag a Newbornból, ettől a névtől ekkor még több okból is lehetetlen függetleníteni a BTSt (és nem is biztos, hogy ezt azóta el tudták érni), de szerencsére egy nagyon egészséges lépésnyi távolságot már az első pillanattól meg tudtak tartani.
Az Of Bitterness And Hope ugyanis először is némileg egyszerűbb, összetartóbb struktúrájú dalokat tartalmaz, mint ami Zoliékra korábban jellemző volt. A 8+1 számmal ugyan nem lifteztek le a versszak-refrén-versszak-refrén-refrén szintre, viszont nincs témahalmozás, helyette folyamatos, direkt dalok maradnak levetkőzve a túldíszítettséget. Másodszor pedig érezhetően szólt elég északi dallamos metal a számok születése körül a tagoknál, de ez szerencsére nem a göteborgi szabványriffek schmittelésével lett tolmácsolva, legfeljebb egészséges hatásvisszhang, jó vonalzóként a zenekar irányvonalának meghúzásakor. A tempó nagy, végig fogósak a dallamok a gitársávokon, helyenként még fogósabb énektémák (amik részben Ádámnak köszönhetőek) váltják az üvöltözést (ami a bonus tracken, a Hail To Gothenburgon teljesen Ádámnak köszönhető), kicsit személyesebb dalszövegek, és Greg Bennick (Trial) spoken word átvezetői egészítik ki a nagyjából elvárható üzenetet, és így lesz teljes a lemez. Persze vannak azért apró pontatlanságok a felvételen, de egy első lemeznél, ha szót is követelnek, azért beleférnek a pakliba. Erős kezdés egy erős „felvezető” után, de a BTSnek később sikerült még emelni a lécen. – Gellért Mátyás
Dátum: 2003.07.23.
Kiadó: Tank/EMI
Hossz: 48:20
Műfaj: hardcore
Támpont: Leukémia
A ’90-es évek első felének szinte összes itthoni hardcore zenekara kultstátusznak örvend, vagy kellene, hogy örvendjen ma, és ez alól a Necropsia sem kivétel, hiszen az egyik első csapat voltak (olyanok mellett, mint az egri Boston Klinika), akik érdemben (értsd: a budapesti bandák országos turnéin kívül) kihozták a hardcore punkot a fővárosból. Leginkább a Leukémiából indultak ki, ugyanúgy jamstílusú dalszerkezeteik voltak, de volt bennük valamiféle biohazardos slágeresség, groove-központúság, ráadásul Kálmán Balázs szövegei a Mélység című, 1995-ös lemezen az évtized legérdekesebb sorai közé tartoztak. A ’Kémiához hasonlóan trióként felvett, szintén fantasztikus folytatás, a Magány rítusai után azonban a csapat feloszlott, de persze egy ilyen már akkoriban se szólt örökre. Miután 2002 környékén ugyanabban a friss bandában találta magát két korábbi tag, Bodnár „Böske” Zsolt és Oroszi „Rossi” Tibor, úgy érezték, hogy régi-új zenésztársaikkal (akik egyébként mind tagjai voltak a Replikának korábban) érdemes leporolni a Necropsia nevet, és együtt ötletelni kezdtek (a szövegek megírására pedig felkérték Kálmán Balázst). Aki akár csak felületesen is ismeri a két korábbi albumukat, az tudja, hogy a banda nevéhez szinte hozzátartozik az ötleteknek egy igen szertelen (a banda történetét nézve talán nem ez a legjobb jelző) áramlása, és az, hogy nem féltek a zenészek szélesíteni a hangzásbéli határaikat. Ennek megfelelően a Mítoszok romjain még véletlenül sem a két kultikus lemez erőltetett folytatása lett, hanem egy azokban gyökerező (és így 2003-ban elég retro ízű), de friss és bátor anyag.
Ezt kiválóan le is lehet mérni, ugyanis a 11 dalból 4 is a Mélységről lett átemelve, pontosabban újra feljátszva, ami merészebb húzás annál, mint amilyennek elsőre tűnhet: a legendás dalok közt az újaknak könnyű lett volna elbuknia, ez azonban még véletlenül sem történt meg. Pedig nem féltek kockáztatni: a megtekert crossover témák és a jól ismert hang, a jellegzetes szövegek mellett a témavilág is bővült (hello, jazz!), ráadásul a lemez tele van scratcheléssel, és gyakran felbukkan Sebők Anikó csodás hangja is (a C’est La Vie korábbi tagja 2005-ben tragikusan fiatalon hunyt el egy balesetben). Minden új dal egy új világ tele megismernivalóval, állva tapsolást kiváltó megoldásokkal, a régieknek pedig remekül áll a felfrissült megszólalás, nem tudom, hányan számítottak erre akkoriban, de a Necropsia harmadik albuma még a scratchelés túlhasználtsága ellenére is fel tudott nőni a dicső múlthoz. Sajnos 2003-ban ez a zenei világ nem igazán kellett a fiataloknak, hiába volt rajta scratch, és kiemelkedően jó magyar szövegek, de akkor már évek óta nem ment ez a hangzás, az pedig, hogy valami különleges, akkor pont ugyanolyan változó értékkel bírt, ahogy ma is. Így aztán a Mítoszok romjain megmaradt a régi rajongók azon csoportjának, akik tolerálni tudták az újításokat, meg persze az utókornak, hogy homlokra csapva felfedezze magának. Homlokra csapva, mert ez a lemez nem valami kultikus, félig elfeledett album a ’90-es évekből, nem csak a budapesti undergroundban ment, ebbe a bandába bele lehetett futni – például a Jelek klipje által (amit az a Hajdú Szabolcs jegyzett, aki később a magyar filmszakma egyik legfontosabb rendezője lett). Ha akkor kimaradt, akkor a 10. születésnap tökéletes a pótlásra. A bandával kapcsolatos felvilágosítást Hargita Gábor dobosnak (Uzipov, synchrOnring, Sunny Leon, Necropsia, Én és a Magnum, Replika) köszönjük. – Jávorkúti
Dátum: 2003
Kiadó: szerzői kiadás
Hossz: 30:08
Műfaj: indie emo
Támpont: Óriás, Amber Smith
Tavalyi cikkünkben, melyet magyar évfordulós lemezekről írtunk, már találkozhattatok az Annabarbi nevével, akik az elmúlt évtized egyik nagy kuriózuma voltak a magyar undergroundban. Ezzel együtt viszont szegény zenekart az ág is húzza mind a mai napig, köszönhetően magának a névnek, melynek nagy rákfenéje, hogy könnyen összetéveszthető az Anna and the Barbies-zal, illetve az Óriás közismertsége (ami többek között Egyedi Péternek az Isten Háta Mögött zenekar basszusgitárosaként elért underground népszerűségére is visszavezethető) is elhomályosítja a banda „csillogását”. Pedig a hazai sajtó minden egyes, az Amber Smith-szel vagy az Óriással kapcsolatos hírében vagy cikkében megemlítik a zenekart, csak éppen az nem derül ki az írások számottevő többségéből, hogy az Egyedit, Örményit és egész pontosan kettő darab Bátor tesót felsorakoztató formációt eszik-e, avagy isszák. A Ne hangosítsd fel! ismertetőjében mi szakítottunk ezzel a hagyománnyal, és alaposan kiveséztük a 2002-es korongot, valamint említést tettünk a Háromról is, ami a kultstátuszt megalapozó előd egyenes folytatása. Zeneileg a korong (pontosabban leginkább a magyar nyelvű dalok) egyébként könnyen összemosható a kortárs hazai alternatív színtér legismertebb képviselőivel, ami annak a ténynek köszönhető, hogy a zenekar alakulása előtt Egyedi Peti, Örményi Ákos és Bátor Bence is a sálfétises értelmiségiek egyik modernebb kedvencének számító Amber Smithben játszott, és velük készült el az említett banda első lemeze is, de furamód az indie emo gyökerek dallamossága is segít ebben.
Persze csak első látásra, aztán az At the Drive-In féle poszt-hardcore hatások, és persze az egész bandát átható DIY attitűd és a kompromisszumok telibeszarása hamar helyretette a dolgot, hogy itt nem piaci szempontok alapján rockdalokat gyártó iparosok zenélnek, hanem barátok próbálják a legtöbbet kihozni magukból és a terembe lehordott ötletekből. Ez persze abból a szempontból rányomja a bélyegét a Háromra, hogy hiba lenne megaslágereket várni, de az olyan remekül összerakott dalok, mint a Dreamer, a h vagy a Percenként 100 feledhetetlenné és imádni valóvá teszik a korongot, a záró bónuszdal, az Imenz pedig már-már poszt-rockos szintre emeli a dinamikát. Utóbbi dal kapcsán külön érdekesség, hogy létezik a lemezen hallható instrumentális változat mellett egy olyan verzió is, amiben Pálinkás Tamás énekel, aki ugye a már említett IHM frontembere. Az Annabarbi dalait amúgy időnként el lehet csípni élőben, például amikor Palika és Peti duettben adják elő a Kicsi bogarat, vagy amikor Bátor Gergő csatlakozott Egyedihez egy koncert erejéig a Tündérgyárban, de az ilyenektől eltekintve nekünk, fiataloknak emlékek híján már csak a lemezek maradnak. – Bene Gábor
Dátum: 2003. június
Kiadó: Magneoton
Hossz: 38:19
Műfaj: alternatív metal
Támpont: FreshFabrik, Clawfinger
Ha visszaemlékszünk tinédzserkorunkra, annak idején annyit tudtunk a Superbuttról, hogy kibaszott kemény legények. De tényleg, ha valaki először szembesült a zenekarral a Viván is játszott Pioneer klippen keresztül, körülbelül ennyi csapódhatott le az illetőben, meg esetleg az, hogy a nu metal hullámhoz tartoznak. Pedig a The Unbeatable Eleven összességében nem szolgált rá egyik prekoncepcióra sem, főleg a debüthöz képest visszafogottabb megközelítés miatt (jelen sorok írója is a 2 Minutes For Roughing valamelyik dalával ismerte meg a bandát, ez mondjuk már a feledés jótékony homályába vész, de talán a Losing My Way volt az, mindenesetre a különbség elsőre hallható a két anyag között). De azért hasonlítgattuk őket lelkesen a Kornhoz a sok basszusgitár miatt, sőt, Vörös Andris énekstílusával kapcsolatban még Serj Tankian neve is felmerült, pedig a 2003-as lemez tizenegy dala már abszolút nem egy nu metal banda szellemi terméke. A megítéléshez persze hozzájárult az is, hogy az ezredforduló környéke forradalminak tűnt a magyar könnyűzenei világ, azon belül is a rock/metal élet szempontjából. A kilencvenes években még nagyon durva megkésettség (lásd az ekkoriban is megdöbbentően népszerű, 80-as évekből hátramaradt heavy metal bandákat és a kortárs nyugati hatásokat gyakran meghökkentően esetlenül integráló zenekarokat, pl. a Tankcsapda esetét a RATM-nal vagy az akkori rádiórockkal) a divathullámok gyorsabb begyűrűzésének köszönhetően sokat enyhült, így történhetett, hogy nu metal hatásokat felmutató zenekaraink (pl. Subscribe, Insane, Mind The Gap, Watch My Dying stb.) lehettek még a műfaj teljes leeresztése előtt. Az pedig tagadhatatlan, hogy a Superbutt is köztük volt, de The Unbeatable Eleven dalai azért ennél jóval vegyesebb hatásokról árulkodnak.
Először is ott az echte 90-es évekbeli groove metal, annak is a frissebb hajtásai (a kötelező Machine Head mellett említhető a turné- illetve később stúdiópajti Clawfinger, valamint az ekkoriban magára találó, Derrick Green-érás Sepultura), és nem elhanyagolható a (poszt-)grunge sem, persze itt sem feltétlenül az Alice In Chainsre kell gondolni, sokkal inkább az ezredfordulón csúcsra járatott, és a Godsmackre. Az ebből kikevert zenei paletta pedig rendkívül sokszínű, és gyakorlatilag behatárolhatatlan, nem véletlen, hogy a kortárs sajtó is inkább a kicsit semmitmondó „modern rock/metal” címkével látta el a korongot, mintsem hogy bevállalja az akkoriban éppen anyázással rokon sértésnek számító „nu metalozást” (ami persze jó döntés volt, hiszen, ahogy említettük, a nu metal címke megtévesztő lett volna). A lemez extravagáns csomagolása, illetve a különféle, már a debütről is ismert (pop)kulturális utalások ráadásul nemcsak elég egyedi, de roppant igényes zenekarról is árulkodnak: a 2 Minutes’-en a Kubrick féle Shining került terítékre, itt pedig a (Joe De Miro’s) Concrete Shoes tartalmaz egy betétet az …és megint dühbe jövünk című filmből. És akkor még nem is említettük a Koncz Gábor főszereplésével a banda mindmáig legnagyobb slágeréhez készült, metal körökben szinte példátlannak számító odafigyeléssel elkészített videoklippet, no meg a pont idén hazatelepült Téglás Zoli közreműködését a záródalban. Természetesen nem hallgathatjuk el a hibákat sem, ezek egy része persze nem felróható a zenekarnak (ilyen a borzalmas, de a személyes jelleg miatt sajnos „elkerülhetetlen” névválasztás, illetve a stílusirányzatok gyerekbetegségei), a kiejtés viszont, főleg a spoken wordöknél, manapság elfogadhatatlan lenne egy ilyen kaliberű kiadványnál (azóta ez a probléma persze megszűnt). Az album helye viszont mindezek ellenére is ott van az elmúlt évtized magyar alaplemezei között, és már csak a Superbutt magyar undergroundban elfoglalt központi helye miatt is tiszteletre méltó pozíciót vívott ki magának, főleg azok után, hogy Vörös Andris megalapította a 2000-es években meghatározó és színtérformáló jelentőségű menedzsmentvállalkozást, az azóta a Superbutthoz hasonlóan sajnos földbe állt BPRNR-t. – Bene Gábor
Dátum: 2003
Kiadó: Burning Season/Alliance Trax
Hossz: 10:59
Műfaj: (nagyon) dallamos hardcore punk
Támpont: –
Ha az utóbbi éveinkből ki kellene választanunk az egyik legfontosabb, vagy épp legérdekesebb cikkünket, az egyik választott mindenképp a két évvel ezelőtti Newborn interjúnk lenne, amely gyakorlatilag a The Idoru mai napig tartó pályafutásának nulladik óráját is elregélte. A beszélgetés során ugyanis elhangzott többször is, hogy a Newborn végének egyik oka az volt, hogy a tagok közül többen is egy dallamos irányba szerettek volna elmozdulni, és végül Nagy Gábor, Szalkai Tibor, Fellegi Ádám és Ács Máté a Newborn (valamint Szalkai és Ács kapcsán a Dawncore) feloszlása után megalapították a nevét William Gibson sci-fi írótól kölcsönző The Idorut. Miután kiegészültek Bödecs András énekessel, útnak indult a 2000-es évek egyik legérdekesebb hazai projektje, amely a másik Newborn-utód Bridge to Solace-hez hasonlóan amolyan „ismeretlen ismerős” hangzással bírt: nem lógtak ki sem zeneileg, sem hangzásilag a kor felhozatalából, ugyanakkor bárkit megizzasztana az, ha a The Idoruhoz hasonló bandát kellene mondania, pedig Szalkaiék már az elejétől kezdve megkapták azt, hogy a dallamosabb, lágyabb dalok miatt ők a mainstream felé léptek el. Abban van igazság, hogy a Newbornhoz képest már a korai Idoru anyagok is sokkal szélesebb réteg számára voltak fogyaszthatóak, ugyanakkor eközben sikerült egy olyan hiperdallamos hardcore értelmezést kialakítaniuk, amelynek nem volt párja.
A háromdalos After the Storm EP-re átmentettek pár késői newbornos ötletet, amiket az elődbandánál könnyedebb dalokká egészítettek ki, és ezekre érkeztek Bödecs jellegzetes és különleges (és a távozásáig megosztónak számító) énektémái, az összkép pedig elhatárolta őket mind a punkgyökerű, dallampárti amerikai közönségsikerektől (Further Seems Forever, Thrice, Finch, The Used, stb.), mind a kortárs dallamos hardcore felhozataltól (Strike Anywhere, Stretch Arm Strong, H2O, stb.). Az Idorunak valószínűleg éveken át „könnyebb dolga” lett volna, ha (több) üvöltés támogatja a tiszta éneket a gitárosoktól, de már rögtön az elején megtalálták így is a közönségüket: a még a Newborn-éra végén megismert Daiki Takedának (Alliance Trax) annyira tetszettek a dalok, hogy Japánban is megjelent az EP, ami a későbbi turnéval bebizonyította, hogy a Newborn és a Dawncore feloszlása nem jelentette a tengerentúli magyar sikerek végét. Érdekes, hogy hiába tesszük az EP mellé a későbbi nagylemezeket, nem volt ez egy útkereső, „bemutatkozásnak jó” kategóriájú kiadvány, hiszen már ezen ráleltek a saját hangjukra, amihez sokáig ragaszkodtak is, és évekkel később is az EP-n bemutatott zenei világ köszönt vissza az akkor már azért jobban egyben lévő dalokban. 10 év elteltével is több, mint egy átlagos debütáló demo, mert bár egyik dalt sem tennénk rá egy best of kiadványra, de egyfelől érdekes az „eldallamosított Newborn”, másrészt mégiscsak itt volt a legnyersebb az egyik legjellegzetesebb könnyűkeményzenei hangzás. – Jávorkúti
