Borító a Converge-nek, poszter a Panterának – grafikusok (I. rész)

Ryan Poormantől loptuk a fényképet. (fotó)

Tavaly ősszel már két nagyobb lélegzetű cikkben igyekeztünk bemutatni a legígéretesebb hazai underground grafikus-tehetségeket, és most eljött az ideje annak, hogy néhány külföldi designerről is beszéljünk. Ők azok, akiknek a munkáját nap, mint nap láthatod, de a nevükkel valahogy mégsem találkozol (kb. mint a basszusgitárosok, bár őket ma már hallani is alig lehet), pedig ha nem is hangokkal, de ők is hozzájárulnak a kiadványokhoz, koncertekhez. Íme az underground másodvonalának legjobbjai, elsőként a clevelandi

DEREK HESS

Hess a Clevelandi Művészeti Intézet diákjaként a ’90-es években poszterekkel, flyerekkel szerzett magának hírnevet a város undergroundjában – koncertszervezőként tudta, hogy az igényes munkák megállítják az ember tekintetét, így a legtöbb általa összehozott buli flyerjén az ő rajzai díszelegtek, és karrierje első pár évében már Jesus Lizard, Helmet és Pavement koncerteket népszerűsített a művészete. Mivel összes korai munkái dokumentálva van a honlapján, így bárki megnézheti, hogy hónapok alatt Hess mennyit fejlődött, és hogy egy idő után mennyivel komolyabban vette a a rajzolást.

1993-ban már nem csak flyereket, hanem posztereket is tervezett (Pantera, Nine Inch Nails, Gwar, Bad Religion, NOFX, Pearl Jam, Pink Floyd – és ez csak 1994!), majd a magazin-, és lemezborítókra is rákapott. Igaz, az első nagyobb nevű albumra még sokáig várnia kellett, de addig sem unatkozott, hiszen a ’90-es évek közepére már a térség egyik legelismertebb grafikusa lett, akivel a sajtó is elkezdett foglalkozni. Jellegzetes stílusa volt markáns vonalkezeléssel és visszatérő elemekkel, ráadásul maga Hess is érdekes figurának számított: a punk rock és az alternatív legnagyobb neveinek dolgozott, de közben punk koncerteket szervezett.

Pantera és Type O Negative (1995)

A borítódizájnerek élmezőnyébe 1999-ben kezdett betörni: ebben az évben ő tervezte a Victory Records Motörhead tribute-lemezének borítóját, Jacob Bannon pedig neki szervezte ki a Converge és az Agoraphobic Nosebleed split fedlapját. Az underground mintha ekkor jött volna rá, hogy a zseniális posztertervező az albumok terén sem vall szégyent: néhány év alatt újabb Converge split (a Hellchilddal), NORA, Unearth, Nodes of Ranvier, The Hurt Process, Shai Hulud, Deftones lemezek viselték magukon Hess munkáit, és még olyan nagy nevek, mint a Sepultura vagy az In Flames is szívesen felkérték dizájnernek.

Sajnos úgy tűnik, hogy az utóbbi időben némileg profilt váltott, és nem tervez lemezborítókat, valamint kevesebb koncertplakáton tűnnek fel a rajzai, de helyettük több önálló munkája van, és kiadott nem is egy könyvet. A Black Line White Lie egy életmű-válogatás több száz munkával, és 70 oldalnyi, az alkotásaiból készült tetoválással; a Please God, Save Us egy politikusabb kötet, amelyben vallással, háborúval, környezettel, közéleti témákkal foglalkozó rajzai vannak (valamint szerzőtársa tollából szövegek is); a legújabb, He Aint No Vargas című könyvében pedig a ’60-as és ’70-es évek Playboy-borítóit újraértelmező ceruza-aktjait mutatja meg, ha már úgyis az emberi test az egyik kedvenc témája.