Hangmás – Hangmás

A két évvel ezelőtt megjelentett Ragadozó sötét világa és retrospektív zenei kikacsintásai kétségkívül megelőzték a korukat, ha a közönségi befogadásról van szó, ám épp emiatt tudhatjuk már most is, hogy az arra fogékony hallgatóság épp az új lemezt tudta már igazán várni, amihez a harmadik nagylemez magas színvonalú dalai, egységes arculata éppúgy hozzájárultak, mint az emlékezetes koncertek (például a tavalyi kirakatfellépés a körúton). A Hangmás zenéje ugyanis maga a betondzsungel hangja, amiben a komor belváros, a zöldes folyású Duna és a koszos buszok éppúgy megjelennek, mint az üres mozgólépcsők és a pezsgő éjszakai élet. Ez pedig a friss lemezen a lehető leginkább sokszínű formában köszön vissza, amivel a lemez is egy kötetlen, szabadelvű összhatást sugároz: a dalok épp annyiban közösködnek, amennyit az irónia, Endre dalszövegei és a szinti-basszus összecsengése megkíván, ám ezen felülkerekedve mind mást oszt meg a hallgatóval. És itt muszáj a dalszövegekre térni, hiszen épp ez mutatja meg, hogy mennyire a zenekar sajátja a punk világa. Néhány keményebb kötésű formáció is megirigyelné azt a hangvételt és rétegzett üzenetközpontúságot, amik Endre soraiban kerülnek kifejtésre, és legyen szó tragikomikumról (Ginatonic), sorsfordító eseményekről (1993) vagy az emberi kapcsolatok természetéről (Újratervezés), minden egyes sor, utalás és képalkotás utat talál a fejbe – szövegileg talán egyetlen Hangmás lemez sem volt még ennyire erős.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=NoNKd9HDKqU

És a zenei oldalt sem kell félteni, mert a sokszínűség jegyében tényleg olyannak hat a felsorakoztatott kilenc friss dal, mintha mindenből csipegetett volna egy keveset a zenekar. A surf punkos elemek újdonságereje kellően megalapozza a lemez kezdetét is, miközben a vibráló gitártémák, a sodró énektémák, a pumpáló basszus és a vastag szintetizátorszőnyegek sosem elégednek meg azzal, hogy holmi komfortzónába terelgessék a dallamíveket. A Hangmás elutasította a biztonsági játékot, és olyan hangszínekkel, tónusokkal és váltásokkal játszik az új lemezén, amelyekből tökéletesen kitűnik, mennyire élvezték a friss dalok megírását és felvételét. Ez utóbbihoz a producer Sándor Dani is hozzátehette a magáét, mert a Metropolban egyszerre rögzített anyag olyan természetes megszólalásnak örvend, amitől csak még közelebbinek, emberibbnek hat a végeredmény. Mindezt pedig annak olvasatában kell komolyan venni, hogy minden egyes dalról külön lehetne írni: akár azért, amiről szól (Éhség, Fuck Barcelona), akár azért, amilyen izgalmakat rejt (Laura Palmer) a közlendő tartalmon túl. Mert a Hangmás új anyaga nem elégedett meg azzal, hogy összegezze mindazt, amit eddig tudni lehetett a zenekarról, hanem épp annyi újdonsággal is kecsegtet, amelyek méltán igazolják, hogy egy valódi színfolttal van dolgunk az itthoni palettán, amelyik tisztában van a saját erősségeivel, és nem is áll meg annyinál, hogy csak a legtöbbet hozza ki magából. És ezért lett a Hangmás negyedik nagylemeze az idei év egyik, ha nem a legjobb hazai kiadványa, amit 8,5/10 pontnál kevesebbel senki sem illethet.