Sleigh Bells – Bitter Rivals

Az ifjú csapat kezébe hatalmas erő került, hiszen a hallgathatóság határáig torzított zajos gitárok és basszusorientált alapok ötvözésére kristálytisztán énekelt, „cuki” pop témák egy elég erős EP-t és a hatalmasat robbanó Treatset eredményezték. A száncsengők (ha-ha) dolgai jól alakultak, ám a második lemezük, a Reign of Terror már közel sem volt akkora siker egy-két remek dalon (pl. Demons) kívül. A harmadik albummal így újra bizonyítaniuk kellett és szerencsére úgy tűnik, karrierjük megint felfelé ível. Az alig félórás, tízszámos Bitter Rivals az eddigi legkiforrottabb anyaguk, tele rengeteg jó dallal, mindezt úgy, hogy az első lemezük óta töretlen újdonságfaktort és karakteres hangzást is sikerült megtartaniuk.

Míg az első lemezükön elborult és valóban noise témákat írtak, a másodikra egy indie popos katyvaszt hoztak össze sok unalmas számmal, igazi kihívás volt eljutni a lemez második felére pakolt értékelhető darabokig. A legújabb album érdekessége a teljesen új dallamvilág, hiszen se nem noise, se nem indie, hanem inkább hip-hopos ütemeket írtak. A brutális basszusok ugyan megmaradtak, de mindezt könnyebben befogadható formában adagolják, a zajos gitárokat pedig még jobban moderálták és végre nincs az az érzése a hallgatónak, hogy az arcába van tolva egy-egy szóló. Egy sokkal egységesebb és teltebb képet mutat a Bitter Rivals és a témák is összességében jobbak, mint az előző két lemezen. Az első három szám remek beugró a zenekar munkásságába, a Sing Like a Wire pedig a debütáló anyaguk ismeretében foganhatott, mert elég brutális lett. A Young Legends ugyanakkor annyira rádióbarát, hogy fel sem merül az emberben, hogy ez egy noise-pop lemez, a Tiger Kit pedig egy r&b slágernek is könnyűszerrel elmehet. A három záró tétel pedig picit a Grimesszal felfuttatott dream popos vonalat követi, meseszép, nyugis refrénekkel, és ha nem is a lemez egyértelmű kiteljesedése, nálam mindenképpen kiérdemelték a személyes kedvenc státuszt.

Az esti mese ugyan most véget ér, titkon bízok abban, hogy még fogunk róluk a jövőben hallani és nem csak egy olyan sablonos lezárást kapunk, mint a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. A Sleigh Bells anno előállt egy olyan recepttel, ami három lemez után nemhogy nem unalmas, de még mindig érdekes és leginkább kiaknázatlan maradt. A Bitter Rivals az előzőekkel ellentétben egy könnyebben fogyasztható, dallamosabb lemez lett, a harminc perces hossz pedig pont ideális, hogy senki ne másszon falra a hangzástól. Egy nap pedig akár a fele királyság is övék lehet.

9/10