2013. október 6.
Tracklist:
01. Horace
02. Be Half
03. Dialed In
04. Nites of Midnite
05. Message to the Brick
06. Hello Disaster
07. Snap
08. Fuck Your Career
Műfaj: poszt-hardcore
Támpont: Swiz, Jawbox
Hossz: 22:33
Megjelenés: 2013. május 21.
Kiadó: Dischord
Webcím: Ugrás a weboldalra
Úgy volt, hogy ma egy The Browning kritika biztosítja majd az esti olvasnivalót, azonban a Hypernováról kiadott előzetes dalok alapján a banda hangzásában semmilyen huszáros fordulat nem állt elő, és maradtak a hallgathatatlan kategória egyik legstabilabb képviselője. Van, hogy egy banda annyira rossz és zsibbasztó egyszerre, hogy még vitriolt se pazarol rá szívesen az ember, így aztán helyettük ezt a párórás reflektorfényt inkább olyasmire szántuk, ami nem kapja meg a figyelmet, pedig megérdemelné (és nem fordítva). Valószínű, hogy a Red Hare nem épp annak a korosztálynak zenél, amelyik ezt olvassa, de aki csak modern zenéket hallgat, az pont unatkozik annyira, hogy kapva kapjon egy ilyen érdekes anyag után.
A Red Hare őszülő punkok bandája. Nem ők az egyetlen ilyen zenekar mostanában: Keith Morris (Black Flag, Circle Jerks) épp az Off! élén összeszedett, friss respektjét herdálja el a FLAG haknival; a Black Flag egy bizarr reinkarnációja új dalokat ír; az Articles of Faith énekese, Vic Bondi pedig Rise Against és Alkaline Trio tagokkal zenél a Dead Endingben. A Red Hare-ben lévő zenészek neveivel azonban sem most, sem korábban nem volt tele a sajtó. Az énekes az a Shawn Brown, aki valaha a Dag Nasty első énekese volt (és aki a Can I Say összes szövegét megírta, csak ugye azokat már Dave Smalley énekelte fel), majd a Swiz nevű, teljesen egyedi, de a Fugazi árnyékából kitörni nem tudó Dischord-banda élén vált obskúrus punk kedvenccé. Bár csak öt évig voltak együtt, gyakorlatilag a Swiz ma is aktív, csak épp Red Hare a neve – nem ez az első ilyen, a ’90-es évek második felében Sweetbelly Freakdown néven alakultak újjá. Ahogy akkor, úgy most is egy kiváló albumot adtak ki: a Nites of Midnite egyfelől hozza a Swiz karakteres világát (Shawn Brown stílusa önmagában hatalmas nosztalgia), másrészt megvan benne a gitáros Jason Farrell második bandájának, a Bluetipnek a védjegyszerű „90s Dischord poszt-hardcore” hangzása is (nem véletlenül turnéznak a Coliseummal). Fugazi, Jawbox, Kerosene 454, sok minden beugorhat az embernek a poszt-hardcore aranykorából, és ugyan kevésbé hangzik annyira ösztönszerűnek, mint a Swiz albumok, de ezt talán nem is érdemes számonkérni olyan arcokon, akik már az ötödik X-hez közelítenek. Ráadásul ez annyira nem is feltűnő, hiszen ez a hangzás sosem volt túl elsöprő, elvégre már 25 évvel ezelőtt is a hardcore punk dallamos irányba való eltolásáról, kísérletezésről szólt. Nagy kár, hogy mivel egy olyan korszakot és stílust idéznek fel, ami utólag nem igazán lett népszerű, így feltehetőleg ez sem fog túl sok emberhez eljutni – ma már az, hogy valamit a Dischord ad ki, J. Robbins producel, és hogy a Swiz játszik rajta, nem mond túl sokat. Azok viszont, akik a ’90-es, de főleg a ’80-as évek poszt-hardcore zenekarait akár csak kicsit is ismerik, az idei egyik kedvencüket találják majd meg ebben a nyolc dalban. 8.5/10
