KoRn – The Paradigm Shift

A nagy visszhangot kiváltó újraegyesülés után hamar jött a nagy pofon a bizakodóknak az első kislemezes dal képében, hiszen a Never Never egész nyugodtan nevezhető egy a The Path Of Totalityről lemaradt szerzeménynek. Persze jól ki van itt találva minden, hiszen nem sokkal később már egy dubstep mentes nóta is napvilágot látott a Love & Meth képében, ami ugyan jobban hajazott a régi lemezek világára (Munky elmondása szerint leginkább az Issues és az Untouchables hangulata érvényesül az új korongon), de egyre kevesebben reménykedtek abban, hogy végül ebből az egészből valami jó sülhet ki. Semmiképp sem szeretnék belemenni egy számonkénti elemzésbe, viszont az nyugodtan kijelenthető, hogy a korong első fele kifejezetten pofásra sikeredett. A nyitó Prey for Me és Love & Meth kettőse simán ráférne akár a korábban már említett Untouchablesre, vagy a 10 évvel ezelőtti utolsó közös anyagra, a Take a Look in the Mirrorra. Igazi slágerek, amiben nyilván nem kis szerepe volt Don Gilmore producernek is.  Ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sok újdonságot, érdekességet egyik sem nyújt (ráadásul a Prey for Me kezdőtémája erősen újrahasznosított), de legalább szórakoztatóak, ami azért valljuk be nagy szó. De persze még így sem fukarkodik a lemez a megmosolyogtató pillanatokban, amiket vagy néhány ismerős (önismétlő) téma, vagy Jonathan Davis elképesztően bugyuta dalszövege/éneke okoz, a szinte állandó jelleggel jelenlévő többnyire visszafogott (és egyben középszerű) elektronikai betétekről nem is beszélve.

Nehezen tudnék igazán kiemelkedő, kiugró momentumokról beszámolni, igazság szerint ezt még mindig megeszi reggelire a Love and Death bármelyik szerzeménye. (A bevezető végén felvetett kétely  pedig egyértelműen beigazolódik a lemezt végighallgatva.) Zsírosabb riffek ide, régi időket idéző kikacsintások oda, iszonyatosan súlytalan a zene, amit csak Davis együgyű dalszövege tud még sekélyesebbé tenni. A Never Never nagyon jó példa erre, de ugyanígy kiemelhető a bónusz verzión megtalálható Tell Me What You Wantban ismételt fennkölt gondolatvezetés is, miszerint „Tell me what you want? Fuck you, go away! Go away and never come back!” Ez most tényleg komoly? Persze eddig sem feltétlenül volt minden esetben túl költői a mondanivaló, de azért ennyire ritkán volt gyerekes. Hiába a keménység látszata, legtöbbször csak az alibizés és a biztonsági játék megy. Hiányoznak a meglepő fordulatok, a spontaneitás, a tökösség és a vadság. Inkább nevezhető a dalok döntő többsége jól kiszámítható popslágernek, amit megijesztenek néha durvább gitártémákkal. Persze lehet értékelni a törekvést, de én inkább megvárom a következő lemezt, amibe már érdemben is bele tud szólni Head és mondjuk nem egy pop producerrel készítenek. Régebben csúcspontokban bővelkedett egy-egy KoRn album, az utolsó felvonásra kiélezett abszolút katarzisról, hidegrázós befejezésről nem is beszélve. Persze hiú remény lenne ugyanazt az ifjonti hévet és zsigeri őserőt várni 40 feletti családapáktól, így innen nézve becsülendő, hogy legalább egy újra hallgatható dalcsokrot sikerült összeállítaniuk, ha már megújulni nem tudnak úgy, hogy ne váljanak közben önmaguk paródiájává. Ugyanakkor az is biztos, hogy ha valaki igazán jó nu metalra vágyna 2013-ban, akkor továbbra is legalább 10 évvel ezelőtti megjelenések között kell keresgetnie, vagy ott van az újkori cuccok közül egyértelműen kimagasló Love and Death debüt anyaga. Talán mindenki jobban is járna, ha a jövőben csak ez utóbbi jelentkezne új hanganyaggal…

5/10