Carcass – Surgical Steel

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy mennyi veszélyt rejt egy újjáalakulás, mind a zenekar mind a rajongók oldaláról. Azonban most ezt a részt át is lehet ugrani, ugyanis a Carcass esetén előre borítékolható volt, hogy legnépszerűbb korszakuk, vagyis a Heartworkkel fémjelzett időszak szellemiségét fogják az azóta eltelt húsz év fényében feleleveníteni. A fent említett lemez egy korát megelőző dallamos death metal alapvetésként vonult be a történelembe, méghozzá akkor, amikor a fogalom még nem is létezett. A zenekar amúgy sem a biztonsági játékról volt híres, hiszen szinte albumról albumra újították meg hangzásukat. A debütálás alkalmával konkrétan minden idők egyik legbetegebb grindcore lemezét kívánták prezentálni, ami zajosabb volt a Napalm Death Scumjánál és véresebb a Death Scream Bloody Gore-jánál is.  A gore téma kitartott az ezt követő két korongnál is, azonban a Symphonies of Sickness egy átgondoltabb, death metal közelibb irányt képviselt, amit aztán a zseniális Necroticismmel fejlesztettek tökélyre. Ez utóbbi minden idők egyik legsajátosabb death metal alapvetése, amely beteges szövegvilágával – az emberi holttest különféle feldolgozási módját (szó szerint) boncolgatja mind a nyolc szerzemény – sajátos gitárharmóniáival, izgalmas témaváltásaival azonnal klasszikus státuszba repítette a bandát. Az ezt követő Heartwork egyértelműen vízválasztó volt a zenekar életében: a dallamosabb iránnyal tovább tágították a határaikat, a dalok könnyebben befogadhatóvá váltak, ugyanakkor megőriztek egy darabot a korábbi rendhagyó, bizarr hangulatból is. Emiatt esküsznek a legtöbben a Heartworkre, azonban az első három alkotás elkötelezett híveinek a gyomra a mai napig nem tudta benyelni ezt a váltást (lásd még Metallca – Fekete album). Habár a cikk szempontjából nem igazán releváns, de a búcsút jelentő Swansongról sem szabad megfeledkezni, ami újabb vérfrissítést jelentett, egy death & roll irányába történő elmozdulást.

A Surgical Steel esetében nagy valószínűséggel két fajta vélemény fog körvonalazódni: lesznek, akik hiányolják belőle azt az újítási szándékot, ami – mint a fenti összegzésből is világossá vált – minden egyes lemezünkön jelen volt. Túlzottan a Heartwork világát vélik majd felfedezni, túlságosan is biztonsági játéknak gondolva ezt a bő háromnegyed órát. A másikfajta vélemény – megkockáztatom, hogy a többségi – pedig egészen egyszerűen iszonyat élvezetesnek fogja találni ezt a fajta direkt megidézését egy mai napig élő és virágzó megszólalásnak, amit most kivételesen nem egy második vagy harmadik generációs banda sajátít ki magának, hanem maguk a műfaj megalapítói bújtatják 2013-as köntösbe. Ahhoz pedig, hogy ez a köntös minél ékesebben ragyogjon, majdnem minden feltétel adott volt. Először Colin Richardson jelenléte már egyfajta garanciát jelent, hiszen a neves producer amellett, hogy a sokat emlegetett Heartworknél is segédkezett, ezer más zenekar kapcsán is bizonyította rátermettségét: a skála a Napalm Deathtől a Fear Factory-n és Machine Headen át  Bullet For My Valentine-ig terjed. Emellett a hangzásért az az Andy Sneap felelt, akinek nevét szintén nem kell bemutatni, vagy ha mégis akkor elég három lemezcím (Dead Heart in a Dead World, Alive or Just Breathing, The Ills of Modern Man), ami bizonyítja, hogy emberünknek van némi fogalma arról, hogyan kell megszólalnia a 21. század metal zenéjének.

A körítés azonban mit sem érne, megfelelő zenei anyag nélkül, azonban a zenekar két oszlopos tagja, Jeff Walker és Bill Steer e tekintetben is helytálltak. Igaz, hogy a történelem megismételte önmagát, és a svédes riffelés nagymestere, Mike Amott és a zenekar útjai ismét külön váltak, ezúttal még a lemez elkészítése előtt, így Steer egyedül kellett, hogy feljátssza a gitársávokat, de ez nem ment a minőség rovására. A zenekar eredeti dobosa Ken Owen pedig ugyan egészségügyi okokból nem dobolhatott az albumon, de vendégénekesként így is közreműködött. Az őt helyettesítő Dan Wilding (ex-Aborted és Heaven Shall Burn turnédobos) remek választás volt, dobolása dinamikus, témái remekül illeszkednek a riffek alá. Zeneileg pedig valóban a Heartwork dallamos death metaljának 2013-as változatát halljuk, időnként azért a korábbi, szigorúbb death metalos elemekkel megtűzködve. Annak idején is felfedezhető volt a Carcass zenéjében thrash metal behatás, különös tekintettel a német Kreator zenéjére. Elég csak a ’93-as klasszikus címadójának refrénjét és a People of the Lie-t meghallgatni és világossá válik mire gondolok. Most pedig, hogy a modernkori Kreator hangzásért felelős Sneap is jelen volt, még egyértelműbb, hogy mennyivel közelebb áll a Carcass riffelés a német thrash metalhoz, mint mondjuk az In Flameshez. Nem beszélve Walker acsarkodásáról, ami szintén teuton hagyományokat követ.

Extrém alapok és beteges témaválasztás ide vagy oda, az igazság az, hogy a Surgical Steel egy roppant dalcentrikus, könnyen befogadható metal lemez lett, ami épp úgy bejöhet egy death metal rajongónak, mint a tradicionálisabb vonalat kedvelőknek. Az olyan azonnal ható szerzemények, mint az előzetesen meghallgathatóvá vált Captive Bolt Pistol, a korábbi koncert kedvencek világát idéző Unfit for Human Consumption, vagy a groove-osabb, menetelős A Congealed Clot of Blood egytől egyig kiváló, de igazából gyenge dalt egyáltalán nem sikerült összehozni. A tökéletes – talán egyeseknek már túl tökéletes – megszólalás is abszolút kihozta a nótákban rejlő potenciált, roppant dinamikusan, magas fordulatszámon pörög végig a korong. Azt hiszem, a fentiek fényében mindenki el tudja dönteni, hogy melyik táborba tartozik. Amennyiben azok közé, akiket nem zavar az újítás hiánya, akkor biztosra veszem, hogy 2013 egyik igazán nagy ajándékaként fognak erre az albumra tekinteni, és az év végi listán is előkelő helyet foglal majd el az angol csapat. 8,5/10