Extol – Extol

Kezdjük is az előbbi kérdés gyors megválaszolásával: nem igazán és nem is szükséges. Egész pontosan eszük ágában sem volt idomulni a manapság divatos progresszív vadhajtások bármelyikéhez – azért ebben van némi túlzás is a drámai hatás kedvéért, de összességében megállja a helyét a dolog. Semmi elektronika, a hangszerek húrjai sincsenek teljesen lazára engedve, inkább a koszosabb megszólalás jellemző, az egészből sugárzik egyfajta ’oldschool’ érzés. A háromfősre redukálódott, keresztény töltetű csapatra jellemző stílus tehát mondhatni változatlan maradt, és ebben rejlik a lemez legnagyobb erőssége és gyengéje egyaránt; új tömegeket nehezen tudnak így megmozgatni. A progresszív jelző az Extol esetében nehezen megkérdőjelezhető, a tételek fejlődnek, sajátos folyással bírnak a lemez egészén, ugyanakkor nincsenek meglepően nagy ugrások, illetve váltások sem ahhoz, hogy több részre szakadjanak az egyes szerzemények. Ennek egyenes következményeként rendkívül egységes hatást keltenek a számok, csak helyenként, főleg a második harmadban, futhatunk bele néhány túlságosan is egysíkú részletbe, ahol kevésbé izgalmas riffekre építenek, és így telnek el akár hosszú percek. Szerencsére az unalom azért nem erősödik fel túlságosan, akadnak jól megjegyezhető dallamok, szerethető momentumok, kellemes refrének egyaránt – és a pontszámra pillantva sejthető, hogy ezekből volt jóval több –, a percenkénti élvezhető tartalom függvényében az album hossza épp az élvezhető térfélen belül maradt. A gitárjáték és a hangzás a korábbi lemezekhez hasonló, egy kissé szelídebb összhatást kelt, építkezik mindenre, amit megszokhattunk már: black és death metal elemek, korai progresszív rockból származtatható hatások alkotják a gerincet; utóbbi főként a tiszta énektémák alatt érhetőek tetten. A hangszereken feljátszott témákból nem a bonyolultság sugárzik, sokkal inkább a hangulatra fókuszáltak, és ezt nagyon jól tették: a kevésbé intenzív részek ellenére is hallgattatja magát a lemez. A megszólalására nem lehet panasz, a korrekt hangzás azonban, ahogy már erről korábban szó volt, ez esetben nem a ma megszokott, laboratóriumban előállított formulát követi, ami további egyediséget kölcsönöz a „cím nélküli” tételsornak. További plusz pont jár az erőteljes kezdésért, az első három-négy szám önfeledt bólogatásra készteti még a leggyanútlanabb hallgatót is – nagy kár, hogy ez a lendület nem tart ki teljes mértékben a lezárásig.

A fenti okok miatt főként azok fognak lelkesedni a korongért, akik már korábban is jó barátságot ápoltak a norvégok zenéjével, de azoknak is érdemes lehet belevetnie magát a dologba, akiknek már könyökükön jönnek ki a manapság rendkívül divatos elemekkel telipakolt, ám emiatt a kelleténél hamarabb megunható zenekarok. Azonban azt minden negatívuma ellenére nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy az Extol megfogyatkozott gárdája ezzel a visszatéréssel sikeresen bebizonyította: ilyen is lehet egy progresszív lemez 2013-ban. 7.5/10