2008. május 7.
Tracklist:
01. Worship Your Demons (02:12)
02. The Headsmen (05:14)
03. Silence the Tyrants (04:09)
04. Bemoan the Martyr (04:10)
05. Leach (04:48)
06. The Plagued (04:09)
07. Resurgence of an Empire (04:40)
08. Anoint the Dead (03:19)
09. Contemplate Regicide (05:29)
10. Bound Dead (06:26)
11. (Exit) the Few (02:31)
A kanadai Cryptopsy nemcsak istentelenül komplex, technikás és ultrasúlyos muzsikájával híresült el a világ death metalosai körében, hanem azzal is, hogy a – Flo Mounier képében vitán felül a szakma egyik legtehetségesebb és gyorsabb ütősét a soraiban tudó – banda még sosem készített el két egymást követő lemezt ugyanazzal a felállással. A tagság állandó jelleggel történő formálódása mellett a 2005-ös Once Was Not albummal a zenei arculat is átesett némi koncepcióváltáson, melynek folyományaképp az addig megismert összetett, tömény és brutális riff-halmozó orgiában jóval nagyobb szerephez jutottak a samplerek és az akusztikus blokkok, melyek merészen kísérletező, már-már experimentális jelleget kölcsönöztek a kezdetekben mégNecrosis néven ténykedő csapat zeneiségének.
El kellett telnie némi időnek, míg az a három évvel korábbi anyag kimutatta a foga fehérjét, s ugyan ma már máshogy ítélem meg, mint megjelenésekor; mégsem sikerült úgy hozzám nőnie, mint a Whisper Supremacy című remekművüknek, s ebben erősen szerepet játszott az arra az egy lemezre visszatért Lord Worm (a None So Vile-ig állt a mikrofonállvány mögött, de ismételt felbukkanása is kérészéletűnek bizonyult) felejthető teljesítménye is.
Az új album megjelenése előtt a kedélyeket már jó előre felborzolták a billentyűs, és énekelni (a szó szoros értelmében véve) tudó frontember után folyó keresésről érkező hírek; s a 2008-as lemezanyagot hallva nem kell jóstehetség ahhoz, hogy kijelentsem, a The Unspoken King sokaknál vágja majd ki a biztosítékot. Már a Once Was Notot is elég sok negatív kritika érte megjelenésekor a korábbi markáns világuktól el-elkalandozó jellege miatt, ám ott még voltak ötletek, s érezni lehetett a banda saját, előre menetelő ízét is, ami az idei eresztésből szinte teljességgel hiányzik. A Worship Your Demons Flo védjegyszerű szögelése mellett már előrevetíti a nem épp kedvező fordulatot vett zenei változás jellegét; a sablonos breakdownokkal, ötlettelen gitártémákkal és a szintén hasonló jelzővel illethető vokálokkal a banda még jobban eltávolodott eddigi esszenciájától. Nem csak a 3 Mile Scream irányából érkezett Matt McGachy bármely –core végződésű közeggel csereszabatos hörgése / károgása váltott ki belőlem heveny homlokráncolást, hanem a Bemoan The Martyrral beérkező slágeresnek szánt középszerű tiszta énekdallamok (!!!) felbukkanása is, melyek a folytatásban egyre nagyobb terephez jutnak. Azonban nem pusztán emiatt tekinthető a The Unspoken King egy, a napjaink underground fősodrába jól illeszkedő, egyéniség tekintetében hadilábon álló deathcore lemeznek. A legfőbb probléma az, hogy az új dalok gitártémái közt nagyítóval keresve sem találni olyan kreatív és remekbeszabott riff-kompozíciókat, amilyenekkel a már rég lelépett Jon Levasseur töltötte meg, s varázsolta emlékezetessé a – sokak által szinte emészthetetlenül komplexnek tituált, monolitszerű – None So Vile, Whisper és …And Then You’ll Beg mesterhármast (nem mintha a Blasphemy Made Flesh-el probléma lett volna). Nyoma sincs azoknak a gyilkos témákból építkező megcsavart riff-monstrumoknak, melyeket többszöri hallgatás után is élvezet kibogozni; Alex Auburn kreativitásából már csak az izgalommentes tekerésre tellett, s a modernkedő Mythosis felől érkezett Christian Donaldson sem szítja fel a lángot. Nem váltanak ki emelkedett pulzusszámot a ma már szabvány deathcore építőelemnek tekinthető kígyóként tekergő riffek, valamint modern groovy döngölések sem, a breakdownok kevés kivétellel (Silence the Tyrants) nem ütnek, sőt, tőlük kifejezetten idegesítők; a Contemplate Regicide önismétlő harmóniái hallatán (igen, a korábbi lemezeken is lehetett találkozni harmóniákkal az irgalmatlan túrásban) meg már csak legyinteni lehet.
Arra is nem egy példát fel lehetne hozni, ahol a billentyűk intelligens használata képes új dimenzióba átemelni a muzsikát, ám Maggie Durand alig tesz hozzá valamit a lemezanyaghoz, szinte csak aláfest, így körülbelül annyi funkciót lát el, mint Martha a Bleeding Through-ból, azaz többet nyom a latban színpadi látványelemként, mint zenészként, a képességei bizonyításához sok teret nem kapott a férfikollégáktól. A lemez meg folyamatosan laposodik, bár a nyitódal még elmegy, a The Headsmen pedig egy erősebb darab, s még a már említett Silence the Tyrants sem olyan rossz, de a játékidő közepétől szinte már teljes az unalom, csak egy-két erősebb téma, illetve Flo irgalmatlan csépelése előtt adózunk néha-néha, magunkban hozzátéve, hogy az illető a Once Was Noton azért többet villantott. A Leach elején az egy-két-há’ nagyon tré, a sampleres blokkok inkább illenének valami modern metal csodafogat repertoárjába, s csak a Contemplate Regicide indulására lehet felkapni a fejet, bár a bíztató kezdés után a lapos megoldások következtében hamar visszaesik a színvonal, s a thrillerbe illő billentyűk sem érvényesülnek a kívánt szinten.
Nagy csalódás ez a lemez, s talán nem is volt értelme Cryptopsy néven kiadni. Bár Flo izgalmat és kísérletezést ígért, e jelzők inkább említhetők meg elődje kapcsán, mely, bár nem volt tökéletes mű, de mégis valamelyest járatlan területekre merészkedett. Ezzel szemben az Unspoken King olyan ösvényeken barangol, melyeket már taposott láb elégszer, s valahol itt hibázik az egész koncepció. Talán egész más megítélést tudhatna magáénak ez a lemezanyag, ha egy projekt keretében lát napvilágot; azonban amit itt hallunk, az egész egyszerűen nem Cryptopsy. A bandát nem ismerőknek e helyett ezerszer inkább az első két művet, illetve a Mike DiSalvoval készült lemezeket ajánlanám.
5 / 10