Paramore @ Budapest Park

DUTCH UNCLES

Az este felvezetéséről egy manchesteri szintipop csapat, a Dutch Uncles gondoskodott. Férfiasan bevallom, hogy még életemben nem hallottam a srácokról (valószínűleg ezzel nem is vagyok egyedül) és ugyan előzetesen pár dalukat meghallgattam a Soundcloudon, de azok sem győztek meg egyöntetűen arról, hogy nekem minden további nélkül meg kéne őket tekintenem. Végül, hogy előkelő helyről tombolhassunk majd a Paramore-ra úgy döntöttünk, adunk egy esélyt a briteknek. Így utólag azt kell, hogy mondjam, az este egyik legjobb döntését hoztuk meg ezzel. A Dutch Uncles zenéje tökéletesen megalapozta a jó hangulatot táncolható nótáikkal, nem sok választja el őket attól, hogy a közeljövőben az ő nevükért is megérje koncertet látogatni. A fülbemászó dallamok és a domináns ritmusszekció mellett a színpadi jelenlétük volt az, mely ilyen pozitív véleményt alakított ki bennem.  A Thom Yorke és Morrissey közös szerelemgyerekeként körülírható bohókás frontember mindenki arcára mosolyt csalt higanymozgásával és feminin énekhangjával, miközben megjelenésükkel leginkább a The Strokesra hajazó zenekara hibátlanul szolgáltatta az igényes talpalávalót. Természetesen elszomorító képet kaptunk arról is, hogy a magyar közönség nem igazán tud mit kezdeni a szokatlan megszólalású zenekarral, így legtöbben ücsörögve, iPhone-t nyomogatva szürcsölték a koktéljukat, hogy a Paramore színrelépése előtt gátlástalanul tolakodjanak be azok elé, akik kíváncsian megtekintették a szigetországi előzenekar produkcióját.

PARAMORE

Hayley Williamsék szokásukhoz híven minimális késéssel ugyan, egy ukulelés felvezetés után hatalmas energiával robbantak be a színpadra legismertebb dalukkal, a Misery Businessel. Mondhatni kicsit meggondolatlan volt az eddigi visszatapsolós dalt kezdésként felhasználni, hiszen azt a felhőtlen felszabadulást, melyet már maga a riff felcsendülése megteremtett, nehéz fölülmúlni. A setlistbe ezen kívül viszont nem lehet belekötni. A zenekarnak sikerült tökéletes arányban összeválogatnia az ős-rajongóknak oly kedves nótákat (For a Pessimist…, Pressure, Whoa), a mainstream sikereket (Decode, Ignorance) és az ellentmondásos új lemez legkiemelkedőbb szerzeményeit (Now, Ain’t It Fun, Still Into You, Anklebiters). Megvolt persze a szokásos lassúzás a The Only Exceptionre, de a csapat zenekari teljesítményének csúcsa még mindig egyértelműen az eufórikus hangulatú Let the Flames Beginhez fűződik, ugyanakkor remélem minél több mindenkinek sikerült meggyőződnie arról is, hogy mennyire jól működnek élőben az új, effektekkel kísérletező, helyenként elektronikus megoldások, melyeket szemmel láthatóan a zenekar tagjai is élveznek. Hayley Williams ugyan hallhatóan küzdhetett valami betegséggel, de ha kicsit ugyan orrhangon is, szinte hibátlan teljesítményt nyújtott mind énektechnikailag mind előadásmódjában. Magam is azok közé tartoztam, akik első ránézésre kicsit sokallották a három gitáros jelenlétét, de ha ez szükségeltetik a lemezhű megszólaláshoz, hát legyen. Szimpatikus döntés volt egyébként, hogy a trióvá redukálódott zenekar oszlopos tagjai természetesen előtérbe helyeződtek, de egy percig sem próbálták rejtegetni vagy látványosan háttérbe szorítani segédzenészeiket, sőt kommunikáltak is velük. Látványelemeket ugyan nem vittek túlzásba (volt egyetlen egy, a zenekar logóját megformáló kivetítő és a Park színpadi fényei), de egy ilyen hiperaktív formációnál a tekintetünk végig az izgő-mozgó zenekartagokra szegeződött. Összességében tehát mind a zenekar, mint a közönség elégedetten távozhatott a Paramore hazai bemutatkozásáról, száguldó, egy percig sem ellaposodó buli volt a tegnapi és ha Hayley Williamsék hűek ígéreteikhez, a közeljövőben több, remélhetőleg hasonló színvonalú előadással örvendeztetnek majd meg minket. Örülünk?

A koncertért köszönet  a Budapest Parknak.