Integrity – Suicide Black Snake

A dalszerző és Dwid kapcsolata kétségkívül új időszámítást indított el az Integrity életében, hiszen a Holy Terror alapítója jóformán szabad kezet ad a gitárosnak (úgy, hogy e-mailváltásokkal írják a dalokat), és saját maga csak egyfajta külső kontrollként szól bele abba, hogy mi fér bele, és mi nem fér bele egy Integrity-lemezbe. Márpedig ezt a bizalmat tényleg ki kell érdemelni, és a(z egyébként mindmáig időtálló) To Die For után az Ancient VVisdomba szivárgó belga tagságot bizonyos tekintetben tényleg képes egymaga pótolni a dalszerző. Legalábbis a The Blackest Curse képében egy olyan Integrity tért vissza, amely annak ellenére van tisztában saját színtérformáló erejével, hogy a lemezen zenélő tagok nem járultak hozzá ahhoz a történelemhez, amit a banda írhatott meg korábban. Viszont ha ezt figyelmen kívül hagytuk, egy iskolapélda értékű metalos hardcore-lemezt kaptunk, amiben minden benne volt, amiről a bandának szólnia kell: Slayer-ihlette riffek és szólók, sötét melankólia és gyűlölet határozta meg az egyes dalokat, másra pedig aligha vágyhatnak az Integrity rajongói. Ugyanakkor az eltelt három év során épp az A389 Recordings áldásos tevékenysége alapján rajzolódhatott ki egy olyan tendencia, amely alapján a megihletett trónkövetelők előbb-utóbb képesek lesznek a mester fejére nőni. És ha megkérdeznénk akár a Homewreckert, akár a Full of Hell tagjait, biztosra vehetjük, hogy alázattól csillogó szemekkel mondanák egyként a srácok, hogy á, dehogy, viszont a Suicide Black Snake is azt tükrözi, hogy ha haragudni még mindig nem lehet az Integrity-re, azért piedesztálra sem feltétlenül emelhetjük a formáció jelenét.

Ez pedig nem azért van, mert a Suicide Black Snake a banda komfortzónájában maradna, vagy esetleg paneles lenne. Inkább csak (az előrejelzésekhez hasonlóan) egy kicsit megfáradt, és olyan hatást kelt, mintha se eleje, se vége nem lenne – mert a dalsorrendnek nincs olyan íve, mint ahogy azt eddig megszokhattuk, így az album is töredezettnek hat –, viszont az kétségtelen, hogy első hangjától az utolsóig egy thrash metal lemezt hallunk, ami lebegtet és fel is zaklat, ha arról van szó, de az ingerküszöböt valahogy mégsem tudja átlépni. Ha azt vesszük, az egyes dalok tényleg hamisítatlanul illeszkednek a legutóbbi nagylemezen újradefiniált sötétséghez, a dobhangzás visszhangos jellege (a gitárok tompaságával karöltve) pedig a kilencvenes évek közepére lövi vissza az egész anyagot, csak valahogy ez az egész mégis inkább hat réveteg múltkergetésnek, mintsem egy komolyan vehető produkciónak. És mindezt úgy merem leírni, hogy a metalos jelleg kidomborodása mellett tényleg új dimenziókat nyit a Suicide Black Snake: a dallamos gitárszólók, az epikus témák soha nem határoztak meg ennyire egy Integrity-anyagot, és ilyen tekintetben számtalan kellemes meglepetést tartogat a felvétel még a saját rövidségén belül is, de ha valaki a szívére teszi a kezét, pontosan tudja, hogy az itt felsorakozó dalok hallatán az anyag nem tehető a Humanity Is The Devil vagy a Systems Overload mellé. És nem is kell, hogy ez legyen a szempont: csak amíg ennyire menő megint Integrity-pólót hordani, jó lenne, ha a folyamatában frissülő hardcore-közösség nem dimenzionálná túl, hogy 2013-ban annyira redneck az Integrity, hogy a szájharmonika is belefér a bluesos világtemetésbe (mert az tagadhatatlan, hogy a There Ain’t No Living In Life a lemez csúcspontja a záró ‘Lucifer heavy metalos eposza mellett).

Egy szó mint száz: az Integrity nem alkot kínosat, nem vált önmaga paródiájává sem, csak olyan ösvényre lépett, ahol az elfogult követőkön túl egy halandó már nem tudná követni őket, na meg a most hallható dalok alapján talán azt sem lehetne érteni, hogy miért lett ennyire kultikus a banda. És ennek szellemében a Suicide Black Snake sem egy rossz lemez, hiszen újdonságot épp annyira tartogat, mint amennyire hagyománytisztelő is marad: csak mindemellett az egészből annyira süt egy rigorózus kifáradás, hogy a megihletett zenekarok torokharapóan nyers dühe mellett valahogy kevésbé hatásos ez a leszázalékolt, takaréklángon perzselt világégetés. 7/10