Apey & The Pea: interjú & lemezpremier

Ugyan nem szívesen kezdem ezzel az interjút minden egyes alkalommal, de azért a rend kedvéért kérlek mutassátok be pár mondat erejéig az Apey & The Pea zenekart és az eddigi fontosabb állomásokat a banda életében. Esetleg ha van kedvetek, akkor arról is mesélhettek, hogy miért lett ez a nevetek, haha.

Maki: Hátulról kezdem a válaszadást a névkérdéssel, amivel kapcsolatosan elmeséltünk már egy csomó idióta történetet hogy Api kiskorában mindig hányt a borsófőzeléktől meg a romlott fasírttól, vagy aki nem tudja hogy a „pea” borsót jelent, annak beadtuk hogy vizelet, és elmeséltük, hogy egyszer részegen hazamentem egy buliból szarrá fröccsözve és összehugyoztam otthon mindent. Persze ilyen tényleg volt, ezért inkább nem erőltettem a fröccsözést azóta… A banda úgy alakult hogy a régi bandánkkal (Remembering The Steel, Pantera tribute) mentünk játszani egy fesztiválra és előző nap ültem otthon a gép előtt, belehallgattam Api cuccaiba és ráakadtam a myspace oldalán egy olyanra, hogy Apey & The Pea. Rákattintottam és elkezdtem hallgatni a zenéket, amiket Api csinált otthon a házi stúdiójában. Elkapott egy olyan hangulatot, hogy nem hittem el, én nem is nagyon halottam előtte így énekelni Apit és teljesen befostam az orgánumtól. Ültünk egymás mellett a buszban és meséltem neki, hogy meghallgattam a zenéit és kibaszottul tetszett és feldobtam neki hogy mi lenne ha lemennénk a terembe jammelni egyet. Láttam a szemében az ijedtséget, de nem kellett sokat győzködni. A basszusgitáros kézenfekvő volt, Zolika stílusban és emberileg is maximálisan passzolt közénk, úgyhogy ahogy hazajöttünk, pár napra rá kimentünk a terembe, tekertünk egy jó pár cigit, becsuktuk a szemünket és csak játszottunk. Valójában teljesen egyértelmű volt, hogy rettenetesen egy húron pendülünk mind a hárman és az első próbán megírtuk a Day Ends című számunkat amit a mai napig néha előkapunk koncerten, annyira szeretjük.

Az interjú apropójául szolgáló első nagylemezetekről, a Barber’s Art által készített borítóval megáldott Devil’s Nectarról meséljetek egy kicsit, hol és hogyan zajlottak a felvételek?

Zolika: Az R33 stúdiójában rögzítettük a lemezt, és némi különlegességet jelenthet manapság, hogy egyben játszottuk fel a számokat metronóm nélkül, így még inkább megőrizve az eredeti hangzásunkat. Bánházi Gabika volt a segítségünkre, ő vette fel és keverte brutálra az anyagot.
Maki: Kevés editálás, egy kis keverés meg master, csá. Sokat dolgoztunk rajta zeneileg, sokkal komorabb lett és sokkal jobban érezhető a Panterás feeling, ők voltak ránk a legnagyobb hatással zeneileg, felfogásban, attitűdben, ezeket nyilván nem is akarjuk letagadni, sőt. Kevesebb lett a dallamos rész , sokkal jobban előtérben vannak a masszív groove-ok , sokkal lassabb is lett az egész.

Mennyi ideig tartott a felvétel? Valami vicces/érdekes sztorit esetleg meg tudnátok osztani az olvasókkal a stúdiózás ideje alatt történtekről?

Api: A felvétel csupán két nap volt, igazából két estébe nyúló délután, 3-4 óra összesen, ami lehet hogy kevésnek tűnik, de mivel mi egyben rögzítünk mindig mindent, emiatt sokkal több nem is tudna lenni. Erre rájött az énekfelvétel, ami ha jól emlékszem 4 nap, a gitárokkal való pepecselés pedig szintén két délután volt. A producerünk Bánházi Gabika szerint mi vagyunk a legunalmasabb zenekar az egész kibaszott világon, mert azon kívül hogy be kell mikrofonoznia minket, nagyon sok dolga nincsen egy darabig a cigaretták hajtásán kívül, mivel belülről én irányítom a felvételeket és onnan gitározok, amíg a többiek bent vannak a feljátszó teremben elválasztva, az orange hegyem meg egy másik szobában bemikrofonozva. Vicces történetet most hirtelen nagyon nem tudok, ezek igazából izgalmas és egyben unalmasan idegölő pillanatok a kezdettől a végig, mivel mindannyian azt szeretnénk hogy végezzünk. Nem túl kellemes ugyanazt a rohadt számot hallgatni hónapokon át és akkor nem számoltam bele maga a dalírás folyamatát… Faszán az agyamra tud menni az egész és könnyen kurva nagy seggfej tudok lenni mindenkivel.
Zolika: Két részletben történt egyébként a rögzítés, az első decemberben, a második márciusban.

Mit érdemes az új dalokról tudni? Különböznek-e valamiben a korábbi Apey számoktól, vagy a friss szerzemények egyenes leszármazottai a korábbi daloknak?

Api: Ez az anyag sokkal inkább blues és sabbath orientáltabb mint amit valaha csináltunk, a grunge dolog nem tűnt el, de ahogy Pernye mondta: „intelligensen van elrejtve benne”. Rengeteg doom hatás ért Angliában amivel mindenképen szerettem volna kísérletezni, és gyakorlatilag ez a kilenc szám lett az eredménye. Talán a „Judas” lett a legszélsőségesebb közülük, mind szerkezetileg mind a pofátlan riffek sorozata amivel előrukkoltam. Itt viszont ki kell hogy hangsúlyozzam,  a többiek nélkül nem sokra mentem volna, de maga az egész szám gyakorlatilag egy boxerben állva jött az erkélyemen kompletten, több mint egy órán át headbangeltem kint lobogó fasszal és hájjal, meg a gitárommal, mint egy kibaszott idióta, mire megjegyeztem hogy hogyan is van az egész 8 perc.

Hogyan írtok új számokat? Ezeket a dalokat hallgatva néha az az érzésem támadt, mintha egy óriási próbatermi jammelés lenne az egész.

Zolika: A számokat Api félkész vagy szinte teljesen kész állapotában lehozta a próbákra, majd ott helyére raktuk a dolgokat hárman, mivel nyilván mi is hozzáadjuk a saját ötleteinket. Van hogy pihentetünk egy dalt, majd elővesszük és egy részt teljesen kicserélünk benne, de született egy pár nóta szimpla jammelés által is.
Maki: A legtöbbször Apitól jön egy ötlet és ha van ideje, akkor otthon fel is demózza és egy kész szám jön át nekünk amit hallgatunk otthon és memorizáljuk a következő próbáig. De ez nem azt jelenti hogy „Api diktatúra” lenne és nincs beleszólásunk semmibe, mert amiket egyben kapunk meg azokon is sokat változtatunk mire elnyeri végső verzióját, hogy azt mondjuk „jó, ezzel is kész vagyunk, tekerjünk egy cigit”. Van a másik verzió, amikor nekem vagy Apinak eszébe jut egy riff és a nulláról kezdjük a számot építeni, de észrevettem hogy egyre hosszabbak és összetettebbek a dalok  és egyre nehezebb a dolgunk, de nekem ez jobban tetszik, mert kihívás.

Ugye mindannyian játszotok más zenekarokban is, de azt jól tudom, hogy azért mégis mindenkinek ez a formáció a szíve csücske? Illetve mennyire nehéz összeegyeztetni az Apey & The Pea menetrendjét a többi zenekar koncertjeivel és egyéb kötelezettségeivel?

Api: Azok az idők már elmúltak. Mindenkinek ez az első és a legfontosabb. Voltak szar idők amikor egyszerre csináltam 5 különböző dolgot, Makkosék meg a Superbuttban, szóval nem volt egyszerű de azt is megoldottuk. Ezeknek már vége, komolyabb és konkrétabb maga a cél is, pontosan tudjuk hogy mit szeretnénk elérni és hogy hová szeretnénk eljutni, és ez sikerülni is fog. Nem lehet egyszerre két dolognál többet csinálni, elmebetegség. Az egyik mindenféleképpen gyengébb lesz vagy szar.
Zolika: Igen ez igaz, de azért próbáljuk úgy szervezni, hogy ne legyen ütközés, és azért valljuk be, ez a banda mindhármunk szerelme.

Két évvel ezelőtt nyáron a Keith Caputo előtt adott koncertetek után egy időre eltűnt a zenekar, hiszen Apey kiköltözött Angliába. Mennyi ideig is voltál kint és milyen tapasztalatokkal gazdagodtál ott? Megfordult a fejedben, hogy esetleg kint maradj? Miért jöttél vissza?

Api: Azért mentem ki hogy kint maradjak. Teljesen kiégve és leépülve éreztem magam, muszáj volt váltanom, így némi gondolkodás után kiköltöztem a barátnőmmel. Ezt azóta sem bántam meg mert nem csak önmagam miatt volt jó döntés, hanem a zenekarnak is megadta a tökéletes érettséget mind emberileg mind zeneileg. Több mint egy évig egyáltalán nem zenélni kihívás. Kibaszott nagy kihívás. Először tapasztaltam meg hogy milyen nem csinálni amióta benne vagyok ebben az egészben, emellett viszont rengeteg inspirációt és ötletet szereztem kintről, amit itthon nem látsz sehol. Azért jöttem vissza hogy szétrúgjam mindenkinek a kibaszott seggét és megmutassam, 2013-ban nem csak fitnesz- és gumi metalt lehet csinálni. Ha itthon végeztünk, megyünk tovább.

Közismerten nem kell félteni titeket, ha bulizásról, megőrülésről van szó. Mi volt a legdurvább eset ami mindig felvidít, ha visszagondolsz rá?

Maki: Igen, koncert után ha van időnk akkor néha mi is megőrülünk, bár ennek mindig a pakolás issza meg a levét (klubban felejtett pergő, cintányértok, gitár, kábelek, stb.). Nemrég avattunk egy új rock klubot a W.S.O.T.W. és a Plastic Bitch zenekarokkal, akik régi barátaink és olyan jól sikerült a bál, hogy alig fértek be az emberek és mondanom se kell, a tulaj az úgy adagolta a pálinkát mintha szentelt víz lett volna benne, iszonyatos megörülés volt. Egy hölgy, aki cseppet sem volt már szomjas, olyan rosszul fordult a lépcsőn, hogy 1,5 méter magasból fejjel beleállt a betonba… Én erre még emlékszek is, de ami utána volt már csak haloványan van meg. Kijöttek a mentők, hogy a szerencsétlenül járt hölgyet elvigyék, én meg a bejárat előtt feküdtem hulla részegen mire Alekker Milán barátom elhúzott az útból mert az egyik mentős elkiabálta magát mikor meglátott, hogy elálltam az utat: „VIGYÉTEK MÁR EL INNEN EZT A SZARDARABOT!” – a többi már legenda.
Api: Nekem egyik kedvenc klasszikus esetem, amikor romra szívva beszakítottam a fejemet zuglóban buli előtt, a koncertet lemondtuk, de természetesen utána képesek voltunk átmenni a városon a véres turbánnal a fejemen avarért, amivel gólem módjára visszavánszorogtunk a próbatermünkbe, aztán vígan téptünk reggelig. Szép volt.

Annak idején mikor és minek/kinek a hatására döntöttetek a zenélés mellett? Kik a régi és a jelenkori kedvenc zenekaraitok/előadóitok?

Api: A Deftonestól a Bored volt az első komolyabb hatás. Most ki kell mondjam a P és a D betűs zenekarokat, vagy valaki bemondja? Életre szóló tetkó nyilván, de High on Fire-től Sleep-ig, Kirk Windstein, Electric Wizard, King’s X-en át Neil Youngig, bármi ami pentatonban vagy 0-0-6-os riffel kezdődik esetleg 3-ra végződik.
Maki: ’96-ban kitaláltam gyerekkori barátaimmal hogy alapítsunk egy rock egyletet, le lett osztva a poszt mindenkinek és mire én eszméltem, mert én ugye gitáros akartam lenni, már volt rá két jelentkező, szóval maradtam a dobnál. Ezen felbuzdulva megbeszéltük hogy „na akkor szeptemberben irány a zenesuli beiratkozásra”, amiből végül az lett, hogy én elmentem és elkezdtem az ütőt, amit azóta is csinálok, a többiek meg el se mentek. A legnagyobb hatást a Pantera gyakorolta rám ezt nem tagadom, ilyen megszólalású bandát azóta se halottam és 100%-ig meg vagyok győződve, hogy nem is fogok.
Zolika: Én bevallom annak idején 15 évesen odavoltam a Nirvanáért, tetszett az a nyers hangzás, meg az őszinteség amit magukkal hordoztak! Talán ennek hatására is kezdtem el zenélni, meg hát nem is bírtam magammal, muszáj volt dühöngeni egy kicsit. Persze nagy kedvencek voltak és ma is azok például a Pantera és a Deftones is többek között.

Milyen terveitek vannak a friss hanganyaggal? Nyáron merre lehet majd elcsípni titeket élőben, várható esetleg egy videóklip valamelyik dalhoz?
Zolika: Egy-két fesztiválon lehet majd minket látni, például a Megyer Campen, vagy a Fezenen augusztus elsején, illetve ami még időközben bejön. Megpróbálunk külföldi nagyobb zenekarokkal is koncertezni vagy esetleg turnézni, a videoklip pedig június-július környékén már látható lesz a ‘NAZARETH’ című eposzhoz.

Mennyire vevő a hazai közönség a zenétekre? Azért valljuk be, nem azt a kifejezetten trendi muzsikát nyomjátok, amivel több ezres tömegeket lehet megmozgatni idehaza. Félre ne értsetek, semmi rosszat nem akarok ebből kihozni, csak tényleg kíváncsi vagyok, hogy mik a tapasztalataitok itthon, és külföldön egyaránt.

Zolika: Idehaza sajnos az a tendencia, ha nem érted a szöveget és nem háromhangos szájbarágós a dallam, akkor már „nem befogadhatónak” számít amit csinálsz. Viszont külföldön az a tapasztalatunk, hogy sokkal jobban vevők a zenénkre, mint itthon, akármennyire is szomorú, de ez van.
Maki: Nekem azért volt szerencsém nagyjából egész Európában turnézni sokfelé a Superbuttal meg a The Last Charge-dzsal is és ha azt mondom hogy ég és föld a különbség akkor nem túlzok. Külföldön ki vagyunk szolgálva, tisztelnek, szeretnek és megbecsülnek bennünket. Van öltözőnk, van sörünk, van meleg kajánk, szállásunk, gázsink, stb., itthon meg örüljünk neki ha a helyi kidobó, aki annyira ostoba hogy épp szobatiszta, nem pofoz meg mert közel állt meg a buszunk a pakoláshoz vagy éppen meg mertük kérdezni, hogy jó helyen járunk-e. Rettenetesen lehangoló a dolog, de a zene miatt csináljuk mindannyian.