2008. április 7.
Tracklist:
1. Degüello Wartunes (03:48)A hannoveri Hate Squad legénysége nem éppen pelyhes állú nyeretlen kétévesek gyülekezete, hisz megalakulásuk 1993-ra datálható. A kilencvenes években elég jól futott a szekerük, főleg némethonban, köszönhetően (többek közt) a hazai pályás Headbangers Ball hátszelének, akik elég rendesen nyomatták a legnagyobb slágereiket, a „Not My God”-ot, és az „IQ Zero”-t (ezek fenn is vannak a youtube-on). Megjelent 3 nagylemez, a legnagyobb fesztiválokon léptek fel szinte az összes fontosabb ’90-es évekbeli csapattal, s már épp a nagyobb áttörés kapujában álltak, mikor — az ezredforduló környékén — bedobták a törölközőt. A 2004-es év az újjáalakulás mellett a harmatos H8 for The Masses lemez hozta el, most pedig itt az ötödik nagy mű, mely a kiadó szerint a banda egyik legerősebbje, s egyben a 15.-ik születésnapjukat ünneplő kiadvány.
A majd’ 50 percnyi játékidőt keményen végigreszelik a srácok, de a legfőbb problémám a koronggal, hogy az erőteljes produkció és hangzás ellenére sem érzek semmi késztetést, hogy még egyszer nekigyürkőzzek a Degüello Wartunes-nek. Ennek okai pedig magában az alapanyagban keresendők, ugyanis hiába dolgozták ki a dalokat, ha alig akad bennük szóra érdemes, nem ezerszer újrahasznosított téma. Az ilyen lemezek (meg a metalos „bunkóhácé” brigádok) miatt ma már rosszullét környékez, mikor meghallom a hardcore szócskát, s legszívesebben azt is letagadnám, hogy a keményebb zenéket szeretem. A legnagyobb probléma Burkhard Schmitt teljesítményében leledzik, aki egy személyben megtestesíti az egyhangú, agyatlan ének fogalmát. Olyan egysíkú, nazális és unalmas rekesztést produkál, amitől még bennem is felmegy a pumpa, amit meg a slágeresnek szánt második dal „Rise Up, Rise Up” kórusában művel, attól legszívesebben elsírnám magam.
Zeneileg sincs sok változás az eddig ismert style-hoz képest, bár ilyen szűkebb területen belül mozgó muzsika esetében nem lehet eget rengető újításokról beszámolni; ez mindjárt a spagetti western hangulatú intróval felvezetett címadó bizonyítja — egy egyszerűbb riffre fektetett, nem túlbonyolított darab ez. Az At the End Alone keserű gitárdallamai a jobb momentumok közé tartoznak, szinte Heaven Shall Burnös érzetet keltenek (Marcus szerepel is több helyütt a CD-n, akárcsak Timo és Julian a Maintainből), ez a dal ki is lóg kicsit a többi szimplább darab közül. A legjobb nóta képzeletbeli címét pedig az Anger From The Gutter érdemelhetné ki, thrashes főriffje és azok a velős gitárdallamok nyújtanak némi pluszt a hallgatónak, csak hát ugye Burkhard „éneke” tönkrevágja az egészet annak rendje, s módja szerint. Ezeken kívül már csak egy-két említésre méltó rész van, ilyen a Never Surrender… gyors pergőkkel kísért szaggatása, és a Hannover H8core tempósabb, punkosabb futball-indulója, csordavokálokkal, direkten, egyszerűen, ahogy az jár — bár ezeket sem fogom agyonhallgatni.
Tényleg nem tudok ezen kívül bármilyen érvet felhozni a srácok mellett, ez az eresztés sajnos nekem nagyon kevés, így annyit tudnék mondani zárásul, hogy aki egy zsigeri, kilencvenes évekbeli riffekkel, sokszor hallott megoldásokkal teli közepes színvonalú kevert hardcore lemezt hallani, agyatlan hörgéssel, az vigye nyugodtan, mások inkább ne is közelítsenek.
5,5 / 10