Star Trek: Into Darkness

A sci-fi a filmkészítés kezdeteitől az érdeklődés középpontjában volt: már 1902-ben készült holdraszállásról szóló mozgóképes alkotás, a hatvanas években pedig harmatos közönségfilmek mellett filmművészeti alapvetés is született Kubrick 2001: Űrodüsszeiájával. A robbanás viszont a következő évtizedben érkezett, párhuzamosan azzal, hogy az űrversenyt Amerika lényegében megnyerte a holdraszállással. A közönség érdeklődése minden korábbinál nagyobbra nőtt a csillagos égbolttal kapcsolatban, mindkét blokkban: míg keleten Tarkovsky a Solarisszal írta be nevét a történelembe, addig nyugaton a populáris sci-fi indult soha nem látott fejlődésnek. Többek között A majmok bolygója folytatásai, az első Star Trek mozifilm, illetve az évtized végén az Alien és persze az igazi földindulást okozó első Star Wars gondoskodtak a filmszínházak feltöltéséről. Ezeknek az alkotásoknak az is külön aktualitást ad, hogy az 2000-es években kivétel nélkül mindegyiknek elkészült vagy a remake-je, vagy az előzményfilmje, jobb-rosszabb minőségben: Soderbergh melodramatikus Solarisa, amit még kedvenc Natascha McElhone-unk se tudott feldobni, az új Star Wars trilógia kettes és hármas szarráeffektezett parasztvakítása, Tim Burton majmos próbálkozása (a 2011-es reboot viszont az egész A majmok bolygója franchise legjobb darabja lett), tavaly pedig Ridley Scott is több-kevesebb sikerrel bizonyította, hogy nem kell még nyugdíjba mennie. Összességében viszont a klasszikus sci-fik újraértelmezéséből J.J. Abrams Star Trek filmjei jöttek ki a legjobban.

Aki az eredeti Star Trek szériáról akar írni, akár csak egy ilyen rövid kis szösszenetet is, ugyancsak fel kell kötnie a tűzálló alsógatyát, úgyhogy javarészt inkább tényekre fogok szorítkozni, nehogy trekkie-csemege legyen a cikkből. Rögtön tisztáznunk kell, miért is ömlengtem fentebb a hetvenes évekről, ha 1966-ban kezdték el leadni a sorozatot. Egyrészt, mert az első mozifilm ekkor jelent meg, másrészt pedig a széria igazán a hetvenes évek elején lett népszerű, részben az „agresszív” terjesztéspolitikának köszönhetően: a Paramount boldog-boldogtalannak eladta a sorozat sugárzásának jogát, így hamarosan nem volt olyan nap az Államokban, amikor ne lehetett megnézni valamelyik részt. Persze ez önmagában nem magyarázza a Star Trek körül kialakult kultuszt: kellett hozzá a remek szereplőválasztás, valamint az általuk megjelenített karakterek egyedi ízvilága, ami élettel töltötte meg az űrkalandokat, és persze nyilván az enyhe propagandajelleg is sokak szívét megdobogtathatta a korszakban. Azon amúgy ma is el lehet ámulni, mennyi pozitív üzenetet tudtak a készítők (elsősorban a fő ötletgazda Gene Roddenberry) belegyömöszölni a sorozatba, például technikai civilizációba vetett hit, globális béke és államiság (orosz és japán tagok a legénységben), valamint a faji integráció megvalósulása. Spock és Kirk barátsága mellett erről gondoskodott Nyota Uhura is, akit Nichelle Nichols játszott, elsők között feketeként egy amerikai tévésorozatban, egy olyan korban, amikor a rabszolgák leszármazottai még nyíltan másodrendű állampolgárok voltak a déli államokban, Martin Luther King közéleti tevékenységét pedig golyóval honorálták.

Itt kell feltennünk a kérdést: miért van az, hogy a klasszikus széria rajongói — akik természetesen minden esetleges előítéletük ellenére az elsők között nézték meg a Abrams filmjeit — közül sokan enyhén szólva nem voltak elájulva a reboottól, és Leonard Nimoy cameo ide, alázatos megvalósítás oda, leginkább csilivili marketingfogásként és rókabőrlehúzásként értékelték őket? Ennek az lehet az oka, hogy a korábbi, az eredeti stábbal készített játékfilmekben gyakorlatilag már láthatták mindazt, amit a két új évezredbeli Star Trek felvonultat. Nem akarok poénokat lelőni, ezért annyit írok, hogy konkrét motívumokról, jelenetekről és sztorielemekről (!) van szó, illetve a történetmesélés mikéntje is újramelegítésre került. A régi filmek közül legalább egy — a második film, a Khan haragja — még rendkívül jól is sikerült, amiben nem elhanyagolható része volt annak, hogy a lagymatag és foghíjas expozíció ellenére rendkívül szórakoztató macska-egér játékot hoztak össze a készítők. A két új film is hasonló receptet követ, aminek az a lényege, hogy a mindenkori „jófiúk” és „rosszfiúk” lépten-nyomon átverik egymást, és lehetetlen helyzetekből hajmeresztő (és néhol a logikai bakik miatt Spock gyomrát garantáltan megfekvő) fordulatokon keresztül billentik előnyükre a szituációkat. Persze ezzel szemben fel lehetne hozni azt, hogy ez alap minden tisztességes forgatókönyvvel rendelkező akciófilmnél, de itt még hozzájön az is, hogy az események egész naprendszereket rengetnek meg alapjaikban, amitől hatványozottan több súlyt kapnak a főszereplők akciói.

2009 – A méltó újrázás éve

Abrams, annak ellenére, hogy nem feltétlenül a mozifilmjeiről híresült el elsősorban, óriási jelentőségű dolgot vitt véghez a reboottal: újra menővé tett egy alapvetően geekkörökben népszerű márkanevet, ami legutóbb akkor számított királynak, amikor a Metallica kiadta a Kill ‘Em All-t. Bár a megfilmesítési döntést legalább annyira hajthatta a szériával szembeni tisztelet, mint a profitszerzés, azért a jó öreg Jeffrey Jacob nem átallotta meglovagolni a kultuszt, ami még az új évezredben is körüllengi a majd’ 50 éves franchise-t. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy kis túlzással minden harmadik amcsi filmben vagy sorozatban elhangzik utalás a sorozatra (többek között magában a Lost-ban is, az egyik legsikeresebb sitcom egyik főszereplőjét pedig teljes egészében Spock-ról mintázták), így aztán még az is tud róla valamit, aki egyik sorozatból vagy filmből se látott egyetlen képkockát sem. Arról meg már szinte felesleges is beszélni, miként nyúltak hozzá a készítők az alapanyaghoz: lehet arról vitatkozni, hogy pl. a Kobayashi Maru szimuláció teljes átemelése mennyire lopás és mennyire homage, de a ruhák, a díszletek és a karakterek alapvető jellembeli eltérései (az „ösztönös” és az „észlény” mellé ebben a filmben bejött még az „állatias” is, kár, hogy nem igazán tudott kiteljesedni) mind-mind annyira hűségesek az eredetihez (laikus szemmel legalábbis), amit pl. az új Star Wars-oknál egészen elvétve tapasztalhattunk. Az igényes tálalás, és az, hogy új embereket vontak be a Star Trek világába, végső soron tíz filmre is elegendő erkölcsi muníciót jelent Abrams-éknek.

Ha valami miatt rosszabb a legújabb, Into Darkness című mozi elődjénél, az legfeljebb az újszerűség hiánya lehet, illetve az, hogy a 2009-es film borzasztó giccses kezdése után most befejezni nem sikerült tisztességesen a filmet. A nyitánnyal ellenben most semmi baj nincs: szerencsére csak egyet kell megszemlélnünk az Enterprise érdektelen bolygólátogatásai közül (a nagyon fegyelmezett forgatókönyvírói teljesítményt dicséri, hogy a Nibiru rendszerben tett kiruccanásnak is komoly jelentősége van a karakterek későbbi tettei szempontjából), a legénység hazatérése után egyből elszabadul a pokol, és a hajó újbóli elindulása körüli szerencsétlenkedés kivételével üresjáratok nélkül halad az előző filmből jól ismert átverősdi. Biztos rengetegen kíváncsiak, hogy teljesített Benedict Cumberbatch: igazából semmi olyasmiről nem számolhatunk be, amire ne készülhettünk volna fel. Ő tipikusan olyan színész, akit elsősorban a tekintetéért és arcvonásaiért szednek össze ilyen szerepekre, aztán már szinte játszania se kell, úgyhogy aki arroganciától fűtött megnyilvánulásokra számít tőle, annak csalódnia kell (na jó, néhány azért van), főleg, hogy a karakter filmben betöltött szerepe se nagyon követel meg ilyesmit. A többi színész az elvárásoknak megfelelően teljesített, a Scotty-t alakító Simon Pegg is szokható (végülis az eredeti szériához hasonlóan kellően hülye), csak sajnos teljesen szinkronizálhatatlan.

Egyébként szinte sehol nem volt baj a magyar beszéddel, a drámai szituációk kivételével, de ott sem Zachary Quinto, hanem inkább Nimoy orgánuma hiányzott (persze aki el tudja csípni angolul, az tegye meg), akik pedig az előző részből hiányolták a Kirk-Spock-McCoy pengeváltásokat, azok örülhetnek, ezekből most nincs hiány. A legénység egyéb tagjainak most sem jutott túl sok reflektorfény, így aztán nem is tudjuk őket jobban a szívünkbe zárni, de a Michael Bay filmeket szeges bakanccsal valagba rúgó látványvilág és akciójelenetek mellett ez nem is fog érdekelni senkit. A CGI továbbra is nagyon jó, idegesítő, kamerarángatós tűzharcból ezúttal kevesebb van (a Kronos-on játszódó jelenetek így is a leguncsibbak közt vannak), ismét elcsodálkozhatunk az űrhajók méretein (szinte kár, hogy mindezt egy fél város lerombolása közepette tudjuk csak átélni), de a legjobban a jövőbeli Föld tetszett. Az elején Londont is ügyesen megcsinálták, de amikor megláttam San Franciscót… A film végén lévő üldözésnél érdemes odafigyelni a városképi elemekre, sok érdekességgel szembesülhetünk. Ez így eddig úgy hangozhat, hogy az Into Darkness egy jó sci-fi akciómozi lett, és tényleg, de Star Trek filmként is megállja a helyét. Tessék bátran összehasonlítani a régi darabokkal, lehet, hogy azoknak valamivel erősebb a hangulata, de a „múltbeli jövő” alázatos megidézése így is ötöst érdemel, és akad néhány csavar, ami még a franchise ősrajongóit is meglepheti (sőt, őket lepheti meg igazán).