Deez Nuts – Bout It!

A fenti analógiát eredetileg egy Dr. Acula anyagnál akartam elsütni, de ha az ember jobban beleássa magát a Deez Nuts dolgaiba, akkor azért érezheti, hogy ez valahogy itt is megállja a helyét. Jó, az oké, hogy sem a Dr. Acula, sem a DN nem veszi komolyan magát, de mindkettejük esetében elmondható, hogy bizony eléggé átestek a túloldalára (persze a Doktor már onnan indult eleve). Viszont amíg utóbbi konstans módon és következetesen csinált szar zenét, az ausztrálok legalább egy picit próbálnak fejlődést mutatni, és ez egy hangya nemiszervével feljebb is emeli őket. Például ott a címadó dal: egy hatalmas sláger. Sőt, a Shot After Shot sem rossz. Nyilván az eddig megszokott (dögunalmas) recept szerint készültek, de hatnak. Később is vannak jobb pillanatok (What We Eat Don’t Make You Shit például), amiket igenis hallottunk már százszor, de zeneileg valahogy mégis jobban össze van rakva ez az anyag, mint az eddigiek. A rengeteg vendég is dob az összképen, talán azért, mert ehhez a hip-hopra emlékeztető énekstílushoz jól megy, ha többen tolják. Mellesleg azért azt nehéz felfogni, hogy Sam Carternek vagy Jonathan Blake-nek mi a motivációja abban, hogy egy ilyen albumon szerepeljen, de Danny Diablót tökéletesen megértem, az ő szereplése már érett egy ideje. Sőt, talán ő az egyetlen a lemezen aki „hitelesen” elő tudja adni a Deez Nuts „mondanivalóját”.

Igen, itt értünk el a roppant kényes részhez. Ha csak a szövegeket olvasva lehetne eldönteni, hogy az ember meg akarja-e hallgatni a lemezt, „nem biztos”, hogy olyan nagy rajongótáboruk lenne. Hogy miért? Mert JJ Peters szövegei iszonyatosan buták, izzadtságszagú keménykedést mutatnak, és körülbelül nulla hitelesség van bennük – még mindig. Emellé úgy állítják be magukat, hogy „mi vagyunk a hardcore”, amire talán a Popular Demand sokszor elismételt sorával lehetne válaszolni: „I don’t think you understand„. Ez az anyag (is) tipikus példája annak, hogy milyen, amikor egy hülye okoskodik. Most lehetne bekezdéseket írni erről, de elég csak egy-két kérdés. Vajon mit szólna például a Walls of Jerichós Candace, ha megmutatnánk neki az előbb említett dal „Tryna get my two bucks and getting my dick sucked” sorát? Ha JJ Peters egy ringbe kerülne mondjuk Henry Rollinsszal, akkor is olyan kitartóan üvöltözné, hogy „We are unfuckwithable!„? Ez a legnagyobb gond a Deez Nutsszal, és ezért kegyetlenül irritáló és káros az egész jelenség: egy olyan közegbe akarják magukat belehelyezni úgy, hogy minden dalban lehet hallani egyszer, hogy mindenki le van szarva, ami alapból elítéli a „szarni bele” életérzést. Innentől már fölösleges öntömjénezésről, a „csapjuk szét magunkat minden este” dolgokról beszélni. Ja, és ezt persze mind hardcore-ként adják el. Nem kéne ilyen alacsonyra süllyedni egy kritikában, de erre az egészre tényleg csak egy mémmel lehet rendesen válaszolni.

3/10