In Flames – A Sense of Purpose

Végre elérkezett a várva-várt pillanat, mikor Svédország elsőszámú exportcikke, az In Flames elkészítette kilencedik nagylemezét. S ahogy a nyitó The Mirror’s Truthra készített kislemez borítója egy retrospektív utazásra engedett asszociálni a sápadtan tükörbe néző bagolyfejű életformával, ezt a hangulatot (különösképp a sápadtságot) hatványozottan megkapjuk közel ötven percben, az A Sense of Purpose képében – azonban mindez történhetett volna másként is, de a zenekar tagjainak két, a webisode-okon is megismert Playstation-meccs közben arra már nem volt idejük, hogy néha odafüleljenek: vajon minden zökkenőmentesen halad-e a lemezfelvétel során.

A néhány hete megjelent kislemez teljesítményére abban az értelemben lehetett alapozni – az elvárásokon túlmenően a tények irányában is -, hogy az itt hallható tucatnyi nóta jóval közelebb áll a korábbi hangzásvilág sematikus és lecsupaszított megoldásaihoz, minthogy nagyívű kísérletezésekbe kezdene. Ezen oknál fogva méltán tisztelhetnénk jelen kiadványban a Come Clarity hangzásában és hangulatiságában egyaránt múltidézőbb, logikus folytatását, azonban míg az elődön a kommerszebb tételek mellett megbújt helyenként egy-egy erősebb szerzemény is, jelen esetben a fentebb említett két szempont kapcsán elsősorban csak maradandó dallamokról és momentumokról beszélhetünk, hiszen Anders Fridén igyekszik minden korábbinál több dallamot kifacsarni magából, s ez a produktum kárára megy.

A nemrég megismert The Mirror’s Truth (mely véleményem szerint nem potenciális nyitónóta, de ez egyéni probléma) után berobbanó, az amcsi rádióállomásoknak kiküldött Disconnected első másodpercei még elhitetik veled, hogy igen: az In Flames műholdja képes lenne visszaállni arra a pályára, ahol az erő és a kiforrott technika pacsizik a ragadós melódiákkal, azonban az erősen primitív dalszöveg („You receive what you give | And this is like nothing | I feel like shit | But at least I feel something”), valamint Anders nyávogása teljesen tönkreteszi a nóta hangulatát. A Sleepless Again lecsupaszított gitárhangzásában én még a sampleres közjátékot is megkérdőjelezném, azonban jelen nóta legalább jó ötlettel rendelkezik az énekdallamok terén – függetlenül attól, hogy a megvalósítás hagy némi kívánnivalót maga után. Kétségtelenül a lemez legemlékezetesebb pillanatai közé sorolandó az Alias marcona és kimért billentyűdallama, melynek tekintélyt parancsoló hangvétele sajnos elég hamar erejét veszti; azonban az ezt követő I’m the Highway felveszi a versenyt a Come Clarity legmaradandóbb pillanataival is, főleg ha a hamiskás refrént kivesszük a képletből. A Delight and Angers lehangolt nyitánya kísértetiesen hasonlít a The Mirror’s Truth kezdetére, azonban a fel-felbukkanó akusztikus intermezzok némileg megidézik a Clayman különleges hangvételét, bár a változatosság kedvéért ezen nóta is a dallamokban hasal el, hiszen Anders témái egy B-kategóriás rádiópunk bandáéval vetekednek. A Move Through Me-re a kezemet teszem, hogy koncertnóta lesz, hiszen ugrálós és primitív főtémája, valamint kimért szaggatásai amellett, hogy agyonmodernizált köntösben érvényesülnek, még egy csipetnyi Soilwork-hatást is engednek térnyeréshez jutni a verzékben, ám ez tétel is a pozitív pillanatok közé sorolandó, hiszen minden relatív.

A 2004-es keltezésű Evil in a Closet című, balladisztikus hangvételű nótán felbuzdulva a srácok a The Chosen Pessimist képében próbáltak életre kelteni egy nyolcperces epikus monstrumot, azonban ez jelenti az új album mélypontját. Anders magas hangfekvése és hamiskás váltásainak egyvelege üveget repeszt, a lineáris témafelépítés mellett megnyilvánuló két-három gitártéma váltakozása pedig egy vonszolt, enervált nótát eredményez – még a szimfonikus samplerek mellett is -, melynek hosszát néhány módosítás révén csuklóból ötpercesre lehetett volna rövidíteni. A Sober and Irrevelant nyitótémája erősen lopja a Mors Principium Est legutóbbi nagylemezén levő Finality egyik gitártekerését, ettől függetlenül butus és határozott putaptapok követik egymást, ami egy kerek és lezárt szerkezetet alkot. A Condemned a Move Through’ után szabadon egy modernebb megfogantatásnak örvendhet, hiszen – Micimackó után szabadon – derék, de csekélyértelmű, valamint sematikus alapjai úgy biztosítanak lendületet a dalnak – a refrén megérkezéséig -, hogy az beférjen a jómunkásember kategóriába. A Drenched in Fearben befigyel egy visszafogottabb, és kissé transzformált Dimension Zero-melódia, azonban ez mit sem változtat azon, hogy egy újabb bedöglesztett melódiakupaccal van dolgunk. A záró March to the Shore is minden kétséget kizárva a lemez legjobb pillanatai közé jegyezhető, mind dinamikáját, mind ragadós témáit vizsgálva, és ez az első eset, hogy kedvenc pacsirtánk is visszavesz az ordibálásból.

Elvonatkoztatva a kissé klisés és önismétlő témáktól, bőven hordozna magában potenciált az A Sense of Purpose, ám a srácok most olyan ösvényre álltak rá, mely inkább biztosított egyfajta stagnálást, mintsem előrelépés történt volna a rajongók kegyeinek kiszolgálására. Instrumentális formában sokkal élvezhetőbbnek tartanám az új album nótáit, azonban ez nem változtat azon, hogy a széteső összkép, valamint a megszokottnál összességében is gyengébb nóták működésképtelenné avanzsálják a zenekar kilencedik nótacsokrát. Nagyon sajnálom, hogy így alakult, hiszen az EP nótái – melyeket japán felebarátaink ajándékba kapnak a lemezelőzetes kizárólagos európai megjelenése miatt – egy erősebb, és hangulatvilágát tekintve karakánabb nagylemezre mutattak rá. Zárásként viszont már nem merem azt mondani, mint ahogy azt gondoltam a Come Clarity esetében: „Majd legközelebb.” Mert azt is megkérdőjelezem, hogy szükség van-e még arra a bizonyos következő alkalomra.

Pontszám:

Külcsín és design: 7,5/10 (Pardee az EP esetében jobban teljesített)
Hangzás: 8/10 (tiszta és egészséges)
Teljesítmény: 6/10
Dalszövegek: 3,5/10 (Anders még önmagát is alulmúlta)

5,83/10