2008. március 17.
Tracklist:
1. Year of the Fork – (1:41)Léteznek olyan projektek, melyek azt hivatottak bizonyítani a nagyérdemű előtt, hogy egy korábban az adott stílusban megismert muzsikus tőle eleddig idegen zenei területen is helyt tud állni, és minőséget felmutatni; aztán akadnak új kihívásokat kutató, s a zene határait tágító megmozdulások is; valamint olyan formációk, melyek mindenféle megfejtés nélkül, a puszta öröm kedvéért, ill. valamely zenei közeg iránti rajongásból állnak össze. Az Arson Anthem mindössze tizenegy percnyi vágóhídi hangulatú bazseválása leginkább az utóbbiak táborát gyarapítja, e cikk tárgyának neve alatt ugyanis azzal a nem titkolt céllal dugta össze a fejét Mike Williams és Phil Anselmo, hogy ősi, zajos durvulatot toljanak a Negative Approach, a Poison Idea, a Hellhammer, a Void és a Discharge nyomdokain. 2006 tavaszán kezdtek el dolgozni a dalokon, s bevették maguk mellé az ismeretlen Collin Yeo bőgőst, és az utóbbi években igencsak durva dolgokon átesett Phil sludgecore projektjéből, a mai állás szerint jegelt Superjoint Ritualból Hank Williams III dobost. Ezzel a felállással hat nap alatt rántották fel az itt hallható nyolc zöngét egy texasi stúdió mélyén, ám a kiadás egészen 2008 februárjáig váratott magára, míg végül Anselmo saját labelje, a Housecore állt az anyag mögé.
Az egy percnyi átlagos dalhosszokra pillantva azonnal világossá válik hányadán is állunk; itt nem rúgnak labdába a megfontoltan kibontakozó hangulatos, progresszív kompozíciók, s bizony az első pillanat alapján el is dől, mely körök érdeklődésére tarthat számot ez a nyolc eposz. A hihetetlenül nyersen, — főleg a mai, földöntúlian megdörrenő, széteditált produkciók fényében — szinte kezdetlegesen (demósan) megszólaló, minden felesleges sallangot nélkülöző, fésületlen és lecsupaszított old-school zúzda tökéletesen idézi meg mind zeneiség, mind a külsőségek terén a korai nyolcvanas évek durva hardcore / punk világát úgy, hogy közben természetesen a tagok sajátos kéznyoma is tetten érhető maradt. Ez egyrészt az itt csak gitározó Phil riffjeiben (a Superjoint Ritual sem áll túl távol helyenként ettől a világtól, bár az AA nyomokban sem tartalmaz sludge-ot), és az EyeHateGod énekes Mike torz üvöltésében nyilvánul meg — utóbbi ugyan messze nem hoz olyan tébolyult károgásokat, mint az anyabandájában, de félreismerhetetlen, bunkó fröcsögése pont illik ide, valószínűleg csípőből ment fel minden énektéma. Sőt, továbbmegyek, azt is el tudom képzelni, hogy az említett hat napból ötöt végigtivornyáztak és szívtak (Phil mondjuk szolidabban), hogy ráálljanak a megfelelő hangulatra, míg az utolsó napon, a hasogató fejfájástól fűtött dühvel telve pár óra alatt le is zavarták a felvételeket. Már a tukatuka tempókkal, torz gitárzajokkal beoltott Year Of The Forkon is nagyon érződik ez a fésületlenség, pöcsölés-mentesség, de mégis működik a dal, mivel érezhetően átjön ez a spontán, görcsmentes és mégis nagyon intenzív aura, ami a laza, punkosan széttorzított Doomed Morale-nak is sajátja. A Bunker Life puritán, tuskó groove-jai közt nyers, viszonylag dallamosabb gitártémák is megférnek, a Hammer Them Out pedig már címével elmond mindent, bizony, nem Arson Anthem fog szólni útban az agysebészeti konferenciára, ez a kislemez egészéről elmondható. A The Avoider, vagy a Sri Lankan Medication is nyikorgó zajokkal tűzdeli meg a pőre Discharge-rokon zúzdát, amellett, hogy Mike az utóbbiban hozza a legbetegesebb formáját a mikrofon mögött, az utolsó öklendezéseivel fel is teszi a pontot az i-re.
Bajban lennék, ha számokkal kellene értékelnem, mivel befogadótól függően tákolmánytól az esszenciálisig terjedhetne az osztályozás, az azonban pár hallgatás után átjön, hogy igenis össze vannak rakva a dalok, s állhatatosan kalapálnak a földbe, azaz felettébb hatásos múltidézésnek lehetünk fültanúi. Nem vált világot ez a tizenegy perc, nem is ez a célja, egyszerűen leszállít nyolc zsíros dalt a fent említett hatások nyomán, ill. rajongóinak, így a maga nemében egy korrekt cucc az Arson Anthem. Se több, se kevesebb.
