The Mist

Remény rabjai, és Halálsoron. Két film, amelyet minden filmrajongónak látnia kellett már, és amelyek Frank Darabont-ot az A-listás rendezők közé emelték. Andy Dufresne kálváriájának elképesztő erejű filmre vitelében, valamint John Coffey hátborzongató, és gyönyörű történetének adaptációjában jó pár közös dolog volt: mindkettő börtönben játszódott, de a rabtársak egymáshoz való viszonyulása helyett leginkább pár ember sorsára, és a rab-őr kapcsolatra koncentrált. Mindkettő szép történet volt, de előfordultak bennük durva jelenetek, és mindkettőt áthatotta egyfajta melankólikus hangulat — és mindkét történetet Stephen Kingnek köszönhetjük.

Darabont új filmjében félig-meddig szakít a hagyományaival: Kingtől nem tudott elszakadni, azonban története ezúttal a jelenben játszódik, és nem klasszikus értelemben vett börtönben, hanem egy szupermarketben — ami secperc alatt pár tucat ember kényszerű börtönévé válik. Ezúttal azonban nem reflektál a történet az egyes karakterek múltjára, sem pedig múltbéli történésekre; itt az adott helyzetet boncolgatja a rendező, és bár a börtönfilmjeiben nem a rabok kapcsolatára koncentrál, itt a középpontban a bezárt közösség van.
A történet röviden (lehet, hogy bizonyos mértékben túl sokat osztok meg Veletek, szóval spoilerveszély): egy észak-amerikai kisváros lakói egyszer csak egy hatalmas ködfelhőt vesznek észre, mely a hegyek felől jön. Először nem tulajdonítanak neki nagyobb jelentőséget, azonban mikor valaki azt üvölti, hogy valami a ködből elragadott egy embert, az addig a bevásárlóközpontban tartózkodó emberek magukra zárják az ajtókat, és megkezdődik ennek a kb 30-40 embernek a vesszőfutása.

Hogy mégis mi van a ködben, azt elég hamar, a 25. perc környékén meg is tudjuk — valamilyen idegen eredetű lény csápjai ragadják el az egyik merész bennlévőt. A magyarázat kissé banális, ám egy Lovecraft rajongó szemében bizony csillogást szülhet: a hegyekben lévő katonai támaszponton rájöttek, hogy vannak más dimenziók, és sikerült kaput nyitni — az eredmény pedig egy maga köré ködöt termelő szörnysereg, avagy Ctulhu-lények egész spektruma szabadul a kisvárosra.
Ebben a pillanatban válik véglegessé a művelt horrorrajongók számára, hogy ennek a filmnek nincs sok köze John Carpenter 1980-as klasszikusához — ott ugyebár hajósok szelleme riogatta a kisvárost, ez a film ellenben leginkább a Kocka/Mentőcsónak, keverve egy kis idegen invázióval, a Ködből csak a címszereplőt vették át (meg egy kis respect is ment Carpenternek, tessék csak megnézni, az elején milyen poszter van David falán), hogy itt aztán főszereplő lehessen, és a miértje egy remek szociothrillernek.

A film ugyanis nem koncentrál semmi másra, csak a bezárt emberek jellemváltozásaira, és arra, hogy a kisvárosi, hétköznapi emberek egy ilyen idegtépő helyzetben miként fordulnak ki önmagukból, és hogyan hoznak irracionális döntéseket. Ugyanakkor a film képet ad kicsit az amerikai kisvárosi felfogásról is, amikor mindent, ami új, fura, meg nem magyarázható, azt bigott vallásossággal reagálják le — azt, hogy az a valami ott kint másik dimenzióból jött, idegen, azt pár emberen kívül (akik nagyrészt látták a lényeket) senki sem hiszi el. Még a nagyvárosi, New York-i ügyvéd sem: ő átverésről beszél, és szándékos pánikkeltésről.
A nagy bezártságot megszakítják néha akcióbetétekkel — ezekre nyilván azért volt szükség, hogy további indokként szolgáljanak a benti hangulat elfajulására. Valamint Darabont eddig is olyan filmeket készített, amelyek az elsöprő szakmai siker mellett azért a kasszáknál sem vallottak kudarcot (különösen igaz ez a Halálsoronra), és azért úgy igen nehéz nagy nézőszámot elérni, ha egy film folyamatosan egy szupermarketben játszódik, nem történik semmi, csak megőrülnek az emberek.

Egy szóval tehát a filmben a dráma nagyobb hangsúlyt kap, mint az akció — hasonlóan az arány a színészek és a CG minőségénél is. Az egyik legnagyobb meglepetés, ami ért a film során, az Thomas Jane volt, akit eddig leginkább mint Megtorló ismerhetett a közönség, így nagyon keveset vártam tőle, de a szerepét 100%-osan hozta, hatalmas pozitív meglepődést kiváltva belőlem, bőven az elvárható szint fölött teljesített (pár színész azonban ezt épphogy csak hozta). Ám alakíthatta volna David-et akár Christian Bale is, az igazi potenciál itt Mrs. Carmody karakterében volt, amit teljesen ki is használt Marcia Gay Harden — ritkán utáltam így karaktert, és ez a színésznőnek is köszönhető, nem hiába, egy undorító, és kifejezetten idegesítő személyiség ábrázolásához is kell zsenialitás — ld. Imelda Staunton mint Prof. Umbridge a HP5-ben. A CG-ről meg csak annyit, hogy.. a szörnyek valahogy kilógtak a dologból (oké, másik dimenzió, de akkor is), és az effektek sem lettek hibátlanok.

A stáb tehát teljesen profi (az operatőr kicsit dokumentarista stílussal dolgozik, ami remekül működik a szűk terekben, és nagyon jó hangulatot ad a szűrő, amit használtak), a főhőssel lehet azonosulni, az izgalmat végig fenn tudják tartani a készítők, és ráadásul még egy nem teljesen új, de azért kellően egyedi aspektusból közelítik meg a horror fogalmát, hiszen a nagy ellenség, ami igazán veszélyezteti főhőseinket, az nem kint van, hanem bent — az emberi természet ugyanolyan gyilkos, mint a másik dimenzióból jött csápos-karmos lények. A film így túlmegy azon, hogy rettegjünk a ködtől, és néha megijedjünk — a szupermarketen belüli eseményektől a nézőt már-már kiveri a víz, és a döbbenetből csak az a hátán végigfutó hideg, valamint a néhol igen kemény gore ébreszti fel. Azaz egy újabb olyan horror azon kevesek közül, amelyeknek a hangulata gyakorolja ránk a legnagyobb hatást, de persze használ más eszközöket is (pl. Más világ, A barlang). De ez a folyamatos érzés semmi a végső jelenethez képest.

Nem akarok semmit sem elárulni a befejezéstől, csak annyit, ha a film amúgy gyenge lett volna, csak a vége legalább 2 pontot kapna pluszba, annyira eltalálták az egészet. Alapból imádom az olyan alkotásokat, ahol az ember a stáblista alatt nem a következő film felé nyúl / kimegy a moziból, hanem vagy levegőt is alig vesz a döbbenettől, vagy beindul az agya, és órákon át másra se tud gondolni — a The Mist-nél előbbi esete forog fenn, mondom, nagyon erős a befejezés, a film fullasztó hangulatát abszolút nem oldja fel (SPOILER annak ellenére, hogy ha David-től elvonatkoztatunk, akkor happy end a vége SPOILER).

Összegzésül tehát Frank Darabont megint nem tudott hibázni, újfent gyarapította a jó King-adaptációk sorát, és végre már egy jó horrort is látott az ember, olyasmit, amilyeneket Carpenter alkotott jobb napjaiban, és amelyek ma, a J-horrorok, és azok remake-jeinek özönében oly ritkák. Hátborzongató, intelligens alkotás, mely ugyan nem spórol a vérrel, és a gore-al, de túlmutat a modern horror ezen eszközein. Nem csak King, és a horrorok szerelmeseinek ajánlott.

9/10

Érdekességek:

– Az eredeti King-történetnek más a befejezése, a film végső, kegyetlen poénját Darabont találta ki, az eredeti verzió nyomasztóbb, és igazából nincs is befejezése.
– Az elején David nem Clint Eastwood-ot festi, hanem King Dark Tower c. könyvsorozatának főhősét, Rolandot.
– És végül egy kis retro, ha már köd a téma (amúgy tanulhatnának a nagy mesterektől trailerkészítés terén):