Benea Reach – Possession

Ráadásul a kettes lemez óta két gitáros és a basszer is lecserélődött, így az is kérdésessé vált, hogy ez mennyiben fogja befolyásolni azt a gyönyörűen kialakított kényes egyensúlyt, ami a káosz és a szépség, a mázsás riffek és a jól megjegyezhető momentumok, szállósabb témák között eddig oly mesterien jelen volt. Nos, a kérdésekre nem lehet olyan egyszerűen választ adni, hiszen a Benea Reach zenéjéhez mindig is kellett egy kis idő és egy megfelelő hangulat, ez ezúttal sincs másképp, így semmiképp sem szabad elhamarkodott véleményt alkotni az új műről sem. Ugyanakkor már csak azért is érdemes próbálkozni, mert hosszútávon borzasztó hálás volt a két korábbi album is és a Possession is az a fajta, ami hallgatásról hallgatásra ejti rabul az embert úgy, hogy még több tucatnyi kör után is van mit felfedezni rajta. Itt nem csak díszből alkotja hat fő a zenekart, a három gitáros közül Thomas Wang pedig még az elektronikáért is felel, ami mindig is egy rendkívül fontos eleme volt a zenéjüknek, hiszen rengeteg pluszt ad az összképhez. A mázsás sound továbbra is adott, és már az első hallgatáskor egyértelművé válik, hogy milyen borzasztóan sok munka van ebben a lemezben. Hiába iszonyatosan sűrű a muzsika, minden kristálytisztán érthető és ugyanúgy tettenérhető az az egyedi hangulat, ami a Benea Reach-re mindig is jellemző volt. Ilkka Volume énekes továbbra is kegyetlen nagyokat énekel, legyen szó üvöltésről, hörgésről, hisztérikus sikolyokról vagy tiszta részekről, a hidegrázás szinte végig garantált.

A lemezt elindítva egy rövid felvezetést követően berobbanó Woodlanddel veszi kezdetét a közel egy órás utazás, ami Benea Reach univerzumban teljesen megszokott hossz és cseppet sem zavaró. Az egy dolog, hogy csupán két alkalommal szorul 4 perc alá a dalok hossza, de inkább az 5 perc feletti játékidő a jellemző. A remek nyitányban megtalálható minden olyan elem, ami fentebb már listázásra került: döngölés, matekolás, dallamos feloldás, kontrasztos duálvokál, a hangulat pedig lassan de biztosan beszippantja az embert. A folytatásban a klippes The Mountain következik, ami nem véletlenül lett megfilmesítve, hiszen valóban slágernek számít egy iszonyatosan ragadó refrénnel, nem mellesleg pedig még a Living Sacrifice torok Bruce Fitzhugh is hallatja benne a hangját. A Desolate-ben visszaköszön az  Alleviatet végigkísérő gyönyörű női ének is, csak hogy tovább fokozza a már megkezdett borzasztó magas színvonalat. Az énekesnő angyalian gyönyörű hangjának köszönhetően azonnal rabul ejti a hallgatót, a dal pedig a korong egyik legjobbja. A Nocturnal és a Crown ilyen kezdés után ugyan kissé szürkébb képet mutat, viszont a féltávon érkező Empire annál nagyobbat robbant, és egyértelműen az album epikus csúcspontja a zenei megoldások és a földöntúli énektémák miatt egyaránt.

A lemez hátralévő részében viszont kissé felemás érzéseket keltenek a számok, nem alkotnak egy olyan egységesen erős egyveleget, mint például az Alleviat esetében, viszont ez még így is egy bőven szórakoztató és tartalmas 50 percet eredményez, és például a szebb napokat is megélt Mnemic elkeseredett rajongói egész biztosan vigaszt találnak e 11 tételben, míg a djent szimpatizánsok is nyugodtan próbálkozhatnak. Remélhetőleg nem fogják újabb tagcserék lassítania  srácok munkáját és nem kell ismételten fél évtizedet várni a folytatásra, ami akár ismét egy elejétől a végéig katartikus dalok formájában fog testet ölteni. Erre minden lehetőség adott, a Benea Reach pedig továbbra is napjaink egyik legalulértékeltebb csapata, akiknek nem volt könnyű dolguk az előzmények ismeretében, de így sem okoztak csalódást, hiszen a még nem is feltétlenül végig kitartó lendület és a némi hiányérzet ellenére is a bőven jó kategóriába sorolható a Possession.

7.5 / 10