Hazai Hétvége: Aebsence – …is dead

A népzenei elemeket keményített köntösbe bújtató muzsikák hazai úttörőjének valahogy soha nem jött össze a nagy áttörés, persze ebben közrejátszott a banda kifejezetten underground attitűdje. A zenében nem ismertek kompromisszumot se 2002-ben, se most, utálnak nagyobb távolságokat megtenni koncertezés céljából, ráadásul akkoriban még az internet sem állt olyan mértékben rendelkezésükre a promócióhoz, mint manapság. Tavaly  kijött a vadiúj lemez, úgyszólván a semmiből, a rajongók egyből rácuppantak, és most a hype sem maradt el: premier, kritikák, interjúk nagy rockzenei magazinokban – ettől függetlenül a banda nem tarolt a HangSúly zenei díjátadón sem (megtette azonban ezt szerencsére helyettük a szintén ultraunderground Angertea, valószínűleg velem együtt sokan kínosabb végeredményt vizionáltak), és nem valószínű, hogy megszorongatnák népszerűség terén a nótatévé sztárjait. Nem is meglepő, hogy a közönségsiker helyett inkább a szakma (illetve annak is bizonyos rétege) elismerése jutott Budai Péteréknek, a lemez ugyanis első hallásra nagy visszalépésnek tűnik az elődhöz képest, holott csak annyi történt, hogy a csapat kicsit másként közelítette meg az Unusualon már bevált nagy ötletet. Lényegében arról van szó, hogy a banda a Tool alternatív metalját és a grunge fémesebbik felét tekinti mintának, és eddig igazából szinte semmiben sem különböznek a már említett Angertea-től vagy a fiatalabb bandák közül a ZeropozitivE-től: a csavar a dologban, hogy színesítésként, és talán az épkézláb magyar szövegek iránti érzék hiányát kompenzálandó, népzenéből kölcsönzött sorokat, hangulatokat és dallamvezetéseket (az esetek többségében nem is konkrét dallamokat, azokat legtöbbször saját szájuk íze vagy a gitártémák szerint variálják) pakoltak a dalokba. Ez néha kicsit zavaró lehet, főleg olyan dalok esetén, amiben a verzék angolul, a refrének pedig magyarul szólalnak meg (mindkét nagylemez kezdődala ilyen, a nyolc évvel ezelőtt készült Diabolical egyedüli „slágerként” csúnyán le is lóg a korongról), ráadásul a korábbi tördelt, koszos, de azért fogós rockzenében rohadtul nem is volt funkciója a kétnyelvűségnek. Az új korongon azonban helyére került a dolog: az Aebsence közelebb került kicsit Kátai Tamás világához illetve a poszt-metal hangulatzenékhez is, ahol ugye van példa folk hatások hangulati elemként történő integrálására, és itt is pont ez történik a magyaros ízekkel. A zenekar tökéletesen előnyére fordítja a népünk köztudomású kedélybetegségét, az anyanyelven írt betétek ezúttal félelmetesen borongós hangulatot varázsolnak a gyakran monoton, ráérősen építkező, számolgatós ütemekre épülő témákat kiegészítve. Persze a teljes élvezethez az kell, hogy elkapja az embert a korong hangulata (nálam ezt csak a Your Murderer, az Engem anyám és a Még azt mondják tudta maradéktalanul elérni), az viszont egész biztos, hogy a lemez címével ellentétben az Aebsence nem halt meg, ellenkezőleg: még egy lépéssel közelebb kerültek a(z underground) halhatatlansághoz. 7/10