Hazai Hétvége: Jack – Inhumanus

A kiskunhalasi ötös eddigi két nagylemeze (Téged Akarnak, MMVII CTENOMYS BLAINV, utóbbi címnek a története megérne egy misét), bár jónak volt mondható, és erre felfigyelhettek az amerikai Give Praise Recordsnál is (lábjegyzet: a Give Praise napjaink egyik legkomolyabb grindcore kiadója, mellesleg pedig szerepük volt a Bandcamp felemelkedésében), így az Inhumanus a lehetőségekhez mérten komoly terjesztést fog kapni. És azt kell, hogy mondjam, hogy ez a figyelem teljesen megérdemelt, már a lemez alapján. Az Angyalszív című filmből kivett (amúgy zseniális) introval induló korong nem igazán ismer korlátokat, és ezzel máris elődei fölé nőtt, lévén a korábbi anyagoknál úgy éreztem, hogy valami miatt nem tudnak kiadni mindent magukból a srácok. Na, erről itt szó sincs, hallatszik, hogy a kreativitásuk legjavát bele tudták adni a dalokba, és ez nagyon jót is tesz a kiadványnak. A 20 számot 32 percbe tömörítő CD (picit talán hosszú, de nem zavaróan) tökéletes arra, hogy valakit bevezessünk a grindcore-ba, ha nincs kéznél mondjuk Napalm Death. Jó, a Jack inkább a punkosabb végét fogja meg a dolgoknak (mondjuk itt sokkal gyorsabbak, mint korábban), de a stílus összes meghatározó ismertetőjét megtalálni itt, és – szerencsére – elég magas színvonalban. A műfaj sajátossága még, hogy dalokat értelmetlen kiemelni, de azért a Térdre Kényszerítve, a Beteg Kor és a Nincsenek Kérdések megérdemelné ezt, és az is érdekes, ahogy a Decomposition átfordul elektromos pötyögésbe. Vatai Levente valami eszméletlen módon hörgi végig az anyagot, nagy teljesítmény, és tesz róla, hogy ne váljon egyhangúvá. A Human Error legutóbbi EP-jénél volt az a véleményem, hogy minden magyar grind kiadványnak valahogy így kéne hangoznia, na de a Jack itt még azon is túltesz, elsőrangú hangzást sikerült nekik összetákolni, a gitárok valami eszméletlenül szólnak, és Levi hangjából is a legtöbbet sikerült kihozni. Egyetlen gondom van csak az Inhumanusszal: a szövegek. Jó, oké, punkzenekarról beszélünk, úgyhogy nem szabad világmegváltást várni, de amit itt hallunk, az a már ezerszer hallott közhelyek újbóli elpuffantása, amiért elég nagy kár, főleg, mivel páran (Iron Lung, Dead in the Dirt vagy a Black Hole of Calcutta) elég ízlésesen meg tudják oldani az ilyesmit. De amíg ez lesz a legnagyobb gondom egy magyar grindcore lemezzel, addig minden a legnagyobb rendben van. Nem a Jack az új Napalm Death, és nem fognak az Earachetől szerződést kapni mostanában, de roppant becsületes munkát végeztek harmadik stúdióanyagukkal, és kijár nekik a gratuláció. 7/10