Körkép Odaátról #6

JB’s, Dudley, UK – 2008.03.10. (hétfő)

Igen megörültem, amikor az Ambushing Europe elnevezésű turné állomásait böngészve megláttam, hogy Dudley-ban is lesz buli, mert az egész közel van hozzám. Mivel egyik haverom lakott ott egy darabig így nem volt gond a tájékozódással sem. Egyébként egy egyszerű kisváros a helyszín, és egy kicsit tartottam is tőle a kezdet kezdetén, hogy vajon hány ember lesz kíváncsi hétfő este erre a négyesre? Mindenesetre azért az elég vérciki, hogy a klub honlapján és a jegyen is úgy volt kiírva a zenekar neve, hogy Ektomorph.

Sikerült időben megérkezni a 7 órás kapunyitásra ami fél nyolcra tolódott. Mit is mondjak… Azért egy kicsit meglepett, hogy mindössze 10 ember várakozott az ajtóban! A hely maga is tartogatott még némi meglepetést. Először a teljesen elhagyatott, szabad bejárású ruhatár, majd a 3 féle alacsony kategóriás sör nyújtotta döntésképtelenség csalt mosolyt az arcomra. A német Tenside nem teketóriázott sokat, fél után néhány perccel bele is csapott a húrokba. Nem tetszett. Zúztak, mint állat, mindenféle egyéniség nélkül, és nagyon sokszor jutott a Sepultura neve az eszembe a számok hallgatása közben. A hangzás sem volt valami túl erős, de ez ugye nem mindig a zenekar hibája. Mondjuk a basszus az kifejezetten tetszett. Daniel Kuhlemann frontember érdekes módon némelyik dalban gitározott, némelyikben nem. Igazán nagy különbséget nem lehetett egyébként észrevenni, hogy egy vagy épp két hathúros döng. Közben megpillantottam Zotyát és Tamást a pultnál ülve. Rögtön oda is mentem hozzájuk pacsizni egyet és ne adj Isten beszélgetni egy kicsit. De lelkesedésem nagyon hamar le lett törve, amikor barátságos közeledésem egy langyos kézfogással lett üdvözölve. Remek. Egy kicsit olyan volt ez, mint a Snakes on a Plane című filmben a rapper csávó, akihez nem lehetett hozzáérni – “Don’t touch the man!” :D – csak épp itt nem nevettem. Dühös is voltam, és egyben csalódott is. 10 éve ismerem a zenekart és annak tagjait. Nem mondom, hogy országos jóbarátok lennénk, de annyi próba, koncert, közös buli után azért azt hittem, hogy kicsit barátságosabb lesz a találkozás. Mert ha még nem is ismernénk egymást, egy külhonba szakadt magyar ember odamegy egy zenész honfitársához üdvözölni őt, ez azt hiszem többre becsülendő dolog kellene, hogy legyen. Na mindegy, emiatt nem is akarok ömlengeni tovább, de elég jó alaphangulatot adott az estéhez.

Másodikként a kaliforniai Vengince lépett színpadra. Megmondom őszintén, tőlük azért kicsit vártam valamit, mert a myspace-es dalaik nekem egész tetszenek. De a hangzás itt sem volt az ő oldalukon. Eleve, hatan vannak, és ez a sok hangszer egy kivehetetlen masszává egyesült sajnos. A szintit csak elvétve lehetett hallani, azt pedig, hogy időnként az azt kezelő Father is üvöltözött, onnan tudtam, hogy láttam ugyan, de nem hallottam. Egész egyszerűen zajos volt az egész, ez talán rá a legjobb szó. Még az általam ismert számoknál is gondban voltam néha, hogy mi is az, ami szól. A Torch the Trophy után jobbnak is láttam kicsit pihentetni a fület. Ekkor a lelkem egy kicsit megnyugodott, ugyanis összefutottam a Farkas Csabával, akit nem kellett erőszakkal kényszeríteni, hogy szóba álljon velem. Sőt, kimondottan örült a találkozásnak. Egy igen jóízűt beszélgettem vele mindenféle dolgokról. (múlt, jelen, jövő, turné, új számok, Nuclear Blast, előzenekarok, köcsögök, stb.) Meg is állapodtunk abban, hogy majd csinálok egy e-mail interjút velük, mert a koncert után nem tudnak maradni, sietni kell tovább…

Időközben 40-50 fősre duzzadt a “tömeg”, akiknek a fele a pultnál ült/ácsorgott. A maradék ember legalább közvetlenül a színpad előtt várta a Mojo-t. A Pink Floyd-Another Brick in the Wall intrót a 2 Minutes of Death követte, aminek kezdetén a függönynek el kellett volna húzódnia, de mindez csak háromnegyedig történt meg. Kissé komikus volt a szitu! :) A hangzás már itt jóval egészségesebb volt szerencsére. A srácok által mutatott maximális odaadás és a rendkívül élő színpadkép azonnal a hatalmába kerített és azon vettem észre magam, hogy ezerrel zúzok én is és teli torokból üvöltöm a nótákat. Rendkívül szimpatikus volt a produkció, amit Rich Ward gitáros őrületes mozgása és gyermeki lekesedése tett igazán emlékezetessé és imádnivalóvá. Teljesen el is feledtette velem, hogy alig egy maroknyi embernek tolja a talpalávalót a Stuck! Ami tegyük is hozzá gyorsan: GYALÁZAT!!! De szerencsére ez sem az ők, sem a jelenlevők kedvét nem vette el attól hogy egy jó hangulatú buli kerekedjen ki ebből az estéből. Vegyesen voltak régi és új nóták is a repertoárban, mint például Twisted, Open Season, Rising.

A zenészek mind jól teljesítettek, egyedül Lord Nelson volt számomra furcsa időnként. Nem igazán sikerült még megszoknom a stílusát Bonz után.

Az est fénypontja mindenképpen az egyik kedvencem, a Here Comes The Monster volt. Kábé egy perce mehetett a dal, amikor Rich Ward kegyetlenül kiszúrt a tömegből, és felinvitált a színpadra baráti jobbot nyújtva felém, majd egy közös képet követően (persze mindez szám közben) elég egyértelmű mozdulatokkal biztatott arra, hogy ugyan vegyem már birtokba a mikrofont. Több se kellett nekem, ugrottam a lehetőségre és eleget tettem a szívélyes felkérésnek. Na igen, nem igen számíthattak rá, hogy egy gyakorlott üvöltőgéppel állnak szemben, és az első hangok után elégedett mosoly ült ki az egész brigád arcára! XD Rich Mester persze ennél is tovább ment. Megkért, hogy mutatkozzak be (“My name is Csaba from Hungary”), majd egy olyan jam vette kezdetét, ami alatt ütemesen kántálta, hogy “Csa-ba! Csa-ba! Csa-ba!” miközben Lord Nelzon ölelgetett. Ez most komoly! Kétség nem férhet hozzá, hogy jó időre kibérelte a dobogós helyet ez a koncert az életemben. Még néhány számban rámbízta az énekesi teendők elvégzést a Lord, és Rich sem tudta megállni, hogy 1-1 kedves mondat erejéig megemlékezzen a kis közös performanszunkról. A Southern Pride alatt volt egy kis játékos közönségterelgetés egyik oldalról a másikra, a Not Promised Tomorrow-ban pedig a Vengince bőgős arc adta kölcsön a torkát a refrének idejére. A Stuck Mojo csillagos ötösre vizsgázott, minden téren! Nekem pedig külön akkora élmény volt az egész, hogy még napokig nem lehet majd a vigyort letörölni az arcomról. Az Ektomorf előtt még lepacsiztam néhány újonnan szerzett barátommal, többek között a Vengince tagokkal, akik egyébként marha jó fejek voltak. A basszeros srác megpróbálta eladni nekem a cd-jüket 15 fontért (az elsővonalas bandák új lemezei kerülnek általában 13-14 fontba a boltokban) amire egy barátságos mosoly keretében mondtam nemet, majd némi társalgást követően a hirtelen 5 fontra lezuhant összeget már nem sajnáltam kiadni érte. :)

Elég régen láttam utoljára Zotyáékat élőben, de mivel tizenéves korom egy meghatározó zenekaráról van szó, igencsak feltüzelt állapotban vártam már, hogy újra lássam/halljam a négyest. Még a koncertet megelőzően gyorsan kiszaladtam a wc-re, de visszafelé menet már azt vettem észre, hogy mindenki kifelé megy, és haverom közli velem az okot, amit igen nehezen sikerült tudomásul vennem. Valaki kiment a színpadra, és bejelentette, hogy az énekes betegsége miatt elmarad az Ektomorf koncertje. Annyira kiment a biztosíték nálam, hogy azt el nem tudom mondani. Részletesebb választ, okokat senkitől sem tudtam meg, de néhány szkeptikus arckifejezés mindent elárult. Meg azért én sem most jöttem le a falvédőről. Egyszerűen a pofám leszakad! Csak, hogy világos legyek: kevés ember = nincs kedv játszani. Körülbelül ilyen egyszerű a képlet. Nem akartam elhinni, hogy ez most itt tényleg megtörténik. Illetve teljesen értetlenül állok az eset előtt. Erre nincs mentség, nem lehet mentség. Ilyesmiről még csak nem is hallottam. Főleg olyan minden ízében “true” zenekar kapcsán mint amilyen(nek hittem) az Ektót. Nagyon sok sort meg tudnék tölteni panaszos dühöngésemmel, de sem a lényegen nem változtatna, sem a tényeket nem tudnám ennél jobban, és világosabban leírni. ÁT LETTÜNK KÚRVA!!! ÉS NEM KICSIT!!! Oké, hogy csak cirka 50 ember volt, elég szomorú, de az az 50 ember azért volt ott, azért vette meg a jegyet, hogy megnézze ezt a négy zenekart. Az, hogy nem volt kellő promóció, vagy éppen a hely maga nem vonz nagy tömegeket már nem a koncertlátogató hibája. Ő eljött szórakozni, és a zenekar azért indult útra hogy szórakoztasson. Én is játszottam már 30 embernek, 300-nak is, betegen és egészségesen, jól és szarul, örömmel vagy épp rossz kedvvel. A lényeg a játékon, és azon van, hogy a közönség azt kapja amit megérdemel! EGY SZÍNVONALAS MŰSORT!!! Éppen ezért minden tiszteletem a fellépő zenekaroké, amiért apait anyait beleadtak a körülményektől függetlenül. De főleg a Stuck muzsikált nagyot, tényleg mintha egy teltházas arénának zenéltek volna. Ez az igazi profizmus kérem! Nem az, hogy nem ereszkedünk le a néphez, mert úgy érezzük, hogy kinőttünk már abból, hogy foglalkozzunk bármivel, bárkivel is… Mert megtehetjük, mert sztárok vagyunk… NEM!!! NEM!!! NEM!!! Na nem is hergelem itt magam tovább, szeretném mielőbb elfelejteni ezt a fiaskót. Nem lesz könnyű, mivel az év(század) csalódásáról van itt szó.

Úton a vasútállomás felé összecimboráltam még egy birmingham-i újságíróval, akivel jól kiveséztük az estét, és a szégyenteljes befejezést. Biztosított róla, hogy remek kis beszámolót fog írni a történtekről. Zotyának pedig mielőbbi gyógyulást kívánok ezúton is.