Mallory Knox – Signals

Ebben az eszkalálódó zenei környezetben megszállott eredetiséghajszolással egyetlen zenekar sem vádolható, minden egyes új megjelenés a társak dalainak éppen lejáró szavatossága révén megbillenő egyensúlyt igyekszik korrigálni, azaz a színtér tulajdonképpen a termékeny utánpótlásnak köszönhetően igyekszik folyamatosan túlnőni önmagán. Ebbe az uniformizált folyamatba tökéletesen beleilleszthető a nevét a Született gyilkosok című film cseppet sem bájos karakterétől kölcsönző Mallory Knox debütáló korongja is, ami amellett, hogy egyetlen eredeti pillanatot sem tud felmutatni, rövid távon kiváló szórakozást kínál. A Beggars például roppant fülbemászó felütésnek bizonyul (kapott is egy közepesen érdekes, a Mechanikus narancs ihlette klipet), amiről ha éppen nem a Young Guns vagy a Don Broco jut az eszünkbe, akkor az énekdallamok miatt akár az Anberlin is beugorhatna. Vagy valami más, igazából ez most mellékes. Jellemzően kétféle életút rajzolódott ki előttünk az elmúlt évek alapján: az első esetben közepes emocore zenekarok (We Are the Ocean, Deaf Havana) felismerték a lehetőséget, hogy az Alexisonfire, Every Time I Die stb. bumfordi kopírozása helyett akár írhatnának első hallás után dúdolható (rock)slágereket is. A másodikban (amibe Signals is tartozik) a versenyzők már megfontoltabbak, és így kihagyják a zavarba ejtő előjátékot: első szándékból refrén-centrikus szösszenetek komponálására fekszenek rá (későn érkezők előnye?). Ezt persze némileg árnyalja, hogy egy másik klipes dal, a legnagyobb sikerpotenciállal rendelkező Lighthouse elején szent meggyőződése az embernek, hogy a Boiled Frogs újraértelmezését hallja éppen, ráadásul Mikey Chapman dallamai kapcsán nem egy helyen sejlik fel Dallas Green lassan közhellyé váló sziluettje. Ezzel együtt a lemez második fele már bővelkedik a Munkácsy által vászonra festett, közismert inas mozdulatainak önkéntelen imitálására sarkalló pillanatokban, amiért az utolsó két tétel lendülete sem kompenzálhat kellő mértékben, hiszen az album hanganyaga nem túl változatos, ami egy kisebb színvonalesés okán (ami féltávnál be is következik) gyorsan unalmassá válhat. Ugyanakkor bemutatkozásnak egyáltalán nem rossz ez így összességében, vannak erős pontok a korongon, mint például az említettek mellett a Death Rattle vagy a záró Creeper, ezek számát kellene növelni a jövőben. Amennyiben a Signals és a következő opus között a Mallory Knox ontogenezise hasonló ívet ír le, mint ami a Young Guns esetében volt tapasztalható, tehát a slágerek száma meghaladja az „elmegy” kategóriába sorolható tételekét, akkor meglehetősen ígéretes folytatásnak nézünk elébe. Ennek reményében: 6,5/10